A csúcsokat nem csak megmászni kell;
meg kell tanulni körülnézni, ha felértél...
Legújabb cikkek
Hegymászó szervezetek
„A madarak lassan mind elrepülnek,
s az égre nagy, komor fellegek gyűlnek,
én itt vagyok még, de álmaim már tűnnek…
csak a Hegy örök… s ez újra álmokat szülhet…”
Föld alatti sivatagokat hoznak létre az esztelenül telepített erdők
Sokan felvetik, hogy a klímaváltozás ellen, részben a szén-dioxid megkötésére, részben a kiszáradás elleni védekezésképpen erdőket kell telepíteni gyakorlatilag minden elérhető földterületre. Egy magyar kutatócsoport azonban felfedezte, hogy bizonyos körülmények között a meggondolatlan erdőtelepítés éppenséggel kiszárítja és csontszáraz homokká változtatja a korábban termékeny talajt. Bár nem olyan látványos, mint a fák, a gyepek sok helyütt közel ugyanannyi szenet képesek megkötni, mint a trópusi esőerdők.
Tölgyesi Csaba, a Szegedi Tudományegyetem Ökológia Tanszékének kutatója munkatársaival éppen egy tanösvény tájékoztatótábláit helyezte ki Izsák mellett, a Duna–Tisza közi homokhátság területén, amikor meglepő dologra lett figyelmes. Hiába volt szépen erdősült a terület, ahogy a táblák póznáinak fúrták a lyukat a talajba, száraz porhomokot hozott fel a lyukfúró.
Pedig azt gondolták még a szakemberek is, hogy a sűrű erdő megtartja a talaj nedvességtartalmát. De a hatás pontosan ellentétes ezzel. Ellenben a homokbucka tetején, ahol azt lehetne sejteni, hogy a lehető legszárazabbak a körülmények, a talaj mélyebb rétege kifejezetten nedvesnek bizonyult.
Mindez szöget ütött a fejünkben, hiszen az ember arra számítana, hogy az erdő talaja nedvesebb, mint a famentes területeké. Ráadásul, a klímaváltozás kapcsán például a Duna–Tisza közi homokhátságon is kiterjedt erdősítést terveznek. Csakhogy kiderült, hogy ez nem minden területen működik így, néhol több kárt okozhat, mint amennyit használ
– mondta el az Indexnek Tölgyesi Csaba. Mindez nem teljesen egyezik a korszellemmel, hiszen egyre-másra jelennek meg a tanulmányok arról, hogy ha szinte minden elérhető négyzetméterre fákat telepítenénk a bolygón (már ahol ezek képesek megélni), akkor azzal rengeteg szén-dioxidot tudnánk megkötni az atmoszférából.
A fenyvesekben már tavasszal csontszáraz a talaj
A zürichi műszaki egyetem (ETH-Zürich) kutatói például kiszámolták, hogy a bolygó még majdnem egymilliárd hektár erdőt lenne képes eltartani. Ezzel negyedével növekedne a jelenleg erdősült területek nagysága, és e fák 200 gigatonna szén-dioxidot köthetnének meg, ami a légköri szén-dioxid negyedét tenné ki.
A megfigyelés helytállóságát tesztelendő a Szegedi Tudományegyetem, az MTA-DE Funkcionális és Restaurációs Ökológiai Kutatócsoport, illetve az MTA-ÖK Vegetáció és Magbank-dinamikai Kutatócsoport kutatói a Duna–Tisza közi homokhátság több pontján a talaj különböző rétegeiből mintát vettek, és meghatározták nedvességtartalmát. Az eredményeket közlő tanulmányuk az Ecography című folyóiratban jelent meg.
A mintavételi helyek négy különféle vegetációtípust reprezentáltak. Voltak közöttük természetes gyepek, telepített fenyvesek, telepített akácosok és természetes nyarasok. Az erdők többek között abban különböztek egymástól, hogy az év során eltérő ideig aktív a lombkoronájuk. A fenyők örökzöldek, ezért télen is képesek párologtatni, a nyárfák rügyei korábban fakadnak, mint az akácoké, így előbbiek párologtatási időszaka egy hónappal hosszabb.
„Eredményül azt kaptuk, hogy az erdőkben a lágyszárú szinten, illetve a talaj felső rétegében valóban kellemes, nedves viszonyok uralkodnak, ahogy azt el is várná az ember. A mélyebb talajrétegeket azonban teljesen kiszárítják az erdők. A szárító hatás pedig a lombkorona aktív időszakának függvényében változott. A fenyvesekben már áprilisban sem mutatott a műszer semmi vizet a talaj 100 centinél mélyebb rétegeiben.”
Hová lesz a víz?
Vagyis az erdő fái semmilyen nedvességet nem engednek le a mélyebb talajrétegekbe a homokhátságon. Gyakorlatilag a párologtatásuk miatt minden vizet elszív a mélyebb talajtól. Persze felmerül, hogy mindennek van-e bármilyen ökológiai relevenciája, magyarul, hiányzik-e bárkinek is az a méternél is mélyebbre nem megérkező víz.
NOS, IGEN, HIÁNYZIK.
Az alföldi homokhátságok talajában zajló vízmozgás mechanizmusai miatt a talaj mélyebb rétegeibe szivárgó víz lefolyik a távolabbi alacsonyabban fekvő területekre.
Az erdők és a gyepek vízháztartása. A lombkorona a csapadék (kék nyilak) jelentős részét felfogja (1), ami a gyepeken akadály nélkül eléri a lágyszárú szintet (2). A talajba szivárgott víz egy részét felszívják a gyökerek (3), a maradék pedig mélyebbre szivárog (4), és a helyi vízkörforgás részévé válik.
Márpedig ha a magasan fekvő erdők elszívják a nedvességet a talajból, akkor az nem tudja nedvesíteni azokat a tengerszint szerint alacsonyabb területeket, amelyek a vízutánpótlásuk jelentős részét innen remélik – főleg aszály idején. Mindennek gazdasági jelentősége is van, hiszen a régióban fontos szőlőtermő területek és szántók is vannak, amelyeket így az erdők közvetetten szárítanak.
Az erdők mély talajába szivárgó víz nem veszne kárba, hanem bekerülne a természetes vízkörforgásba. A mezőgazdaságilag hasznosított területeken kívül, ez a víz táplál sok mélyen fekvő lápterületet, illetve a hátság tavait is. Utóbbiak szinte mindegyike kiszáradt mára. A Fülöpháza melletti Kondor-tó néhány évtizede még egy több száz hektáros állandó vizű tó volt, de mára teljesen kiszáradt, füves pusztaság maradt csak utána. Három méter mélyen van a talajvíz.
A Duna–Tisza köze vízellátási bajaiért nem csupán az elhibázott fásítás felelős. Közrejátszik ebben az öntözés, a vízelvezető csatornák, a belvíz elleni védekezés és persze maga a klímaváltozás is. Ugyanakkor az erdőtelepítés olyan szárító faktort jelent, amelyet eddig szinte egyáltalán nem vettek figyelembe. Bár könnyű lenne azt mondani, hogy csak a telepített erdőknek van ilyen negatív hatásuk a homokhátságon, miközben a természetes nyarasok szuperek, erről azonban nincs szó. Azok is ugyanúgy szárítják a talajt.
Lápégető erdők
Sőt, a mérések szerint az ültetett nyarasoknak mérsékeltebb a szárító hatásuk. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen ha ránézünk a természetes, illetve fa- vagy papíripari céllal telepített erdőkre, akkor azt látjuk, hogy utóbbiakból hiányzik a cserjeszint. Ennek oka, hogy a telepített erdőkben kiirtanak minden egyéb növényt, amely elvonhatná a forrásokat (például a vizet és a tápanyagokat) a gazdasági szempontból fontos növényektől, vagyis a fáktól. A természetes erdők viszont optimálisan hasznosítják a forrásokat, vagyis amit csak lehet, azt felvesznek a talajból.
„NYILVÁN SZÉP LENNE, HA AZT MONDANÁM, HOGY A JÓSÁGOS TERMÉSZETES ERDŐ ŐRZI A VIZET, A GONOSZ ÜLTETVÉNY PEDIG NEM. DE NEM TUDOM SAJNOS EZT MONDANI”
– érvel Tölgyesi Csaba. A lápterületek kiszáradása a klímaváltozás elleni védekezés szempontjából is káros. A lápok talajukban nagy mennyiségű tőzeget, tehát lebomlatlan szerves anyagokat (és bennük szenet) raktároznak. Ha ez kiszárad, jobban érintkezik a levegővel, oxidálódik (mondhatni, lassan elég), és lassan visszaalakul szén-dioxiddá.
Tehát nem áll meg az a lehetséges érv a homokhátságok erdősítése mellett, hogy a szénmegkötés erősítése fontosabb szempont, mint a mély talaj kiszáradása. Ugyanis utóbbi másodlagos hatásaként az erdő melletti, tőle vizet kapó területek szénmegkötő képessége jelentősen csökken, sőt nettó szénkibocsátókká válnak.
„A VILÁG SZÁMOS PONTJÁN HŰBELE BALÁZS MÓDJÁRA FOGTAK A KLÍMAVÉDELMI ERDŐSÍTÉSEKBE, DE EZEK HATÉKONYSÁGA SOKSZOR MEGKÉRDŐJELEZHETŐ.
Néhány napja jelent meg a Nature egyik társlapjában, hogy a Chilében a szénkvótákkal való kereskedelem miatt telepített erdők gyakorlatilag semmi nettó szenet nem kötnek meg. Az erdőtelepítésnek is van környezeti költsége, amely csökkenti az ökoszisztéma szénmegkötő képességét. Ha a telepített erdő előnyei nem nagyobbak a veszteségnél, akkor inkább károkat okozhatnak.”
Valahol van értelme erdőt telepíteni
Ezekből az eredményekből nem lehet azt az általános következtetést levonni, hogy klímavédelmi erdőtelepítés általánosan hülyeség. Az ökológiai rendszerek nagyon bonyolultak, így elméletileg sem létezhet olyan megoldás, amely minden területen, minden éghajlati körülmények között működőképes lehet.
Speciel a homokhátságok, amelyek peremén lévő alacsonyabb területek tőlük kapják a vizet, nem kifejezetten alkalmasak az erdősítésre, mert ez csak súlyosbítja a szárazságot. Ha a mély talajba szivárgó víz egyébként nem hasznosulna, hanem például egyenesen belefolyna a közeli folyóba, és meg sem állna a Fekete-tengerig, akkor felvethető az erdősítés. Ilyen területek a hegvidékek, dombvidékek és az árterületek.
Az erdők árnyékában kevés reflektorfény vetül a gyepekre, mint a légköri szén megkötésének lehetséges színtereire. Ennek oka természetesen az, hogy a gyepek talajszint feletti, tehát jól látható alkatrészei nem olyan hatalmasak, mint a fák. Ebből a laikusok azt gondolhatják, hogy a gyep mint ökoszisztéma szénmegkötő képessége hasonlóan törpül el az erdőhöz képest, ahogy a füvek eltörpülnek a fák mellett.
EZ AZONBAN NAGYON RÖVIDLÁTÓ VÉLEMÉNY.
Ahogy a gyepek talaja a mélyben több vizet képes megtartani, mint az erdőké, úgy a talaj szénmegkötő képessége is jelentős lehet. A mérsékelt övi, csernozjom talajon tenyésző gyepek, melyek hazánkban a Mezőföld és a Tiszántúl nagy részét borították korábban, a trópusi esőerdőkkel összemérhető mennyiségű szenet képesek raktározni azonos területen.
Ehhez azonban nem csak a látható növényi részeket, de a talajt is figyelembe kell venni. Az esőerdők talaja közmondásosan gyatra, alig van szervesanyag-tartalma. A trópusokon hipergyors az anyagcsere, minden elhullott élőlényre rávetik magukat a lebontószervezetek, és pikk-pakk végeznek vele, a testének széntartalma pedig mehet szén-dioxidként a levegőbe.
Ezzel szemben a gyepek talajában sokkal lassabbak a folyamatok, és az elhalt növények maradványai kontinentális klíma mellett humusz formájában felhalmozódhatnak, és őrzik a szenüket. Persze a gyepek nagy hátránya, hogy egy fűcsomóra nehezebb reklámkampányt alapozni, mint a több tucat méter magas fákra és a buja őserdőre.
Pedig a klímaváltozás súlyosbodásával egyre fontosabb, hogy a könnyen félrevezethető érzelmek helyett inkább a racionalitás vezesse tetteinket.
Forrás: https://index.hu/, Molnár csaba.
Dr. Tölgyesi Csaba tudományos munkatárs, Szegedi Tudományegyetem Ökológia Tanszék
Fotó: Filip Singer / MTI / EPA), Tölgyesi Csaba
Lesz még?
Lesz még olyan, aki különösebb gömbérzék nélkül érkezik egy labdajátékba, mégis a világ valaha volt egyik legjobbjává válik? Mert az edzésre menet a VII. kerület kellős közepén, az Izabella utcában a házuk kapujától a trolimegállóig folyamatosan lóbál egy sárga vízilabdát a járókelők meghökkenésére. Minden reggel, minden délután, minden este. És mert az öreg Csasziban éri a kora reggel, este pedig az úszómestereknek kell kiküldeniük a már csupán térdig érő vízből, miután a nagy kőfalnál aznap ezredszer is gyakorolta azt a lövőmozdulatot, amelyik más, genetikailag jobban kódolt társának úgymond benne volt a csuklójában. Teniszeztem vele, fociztam mellette, tényleg nem volt kifejezett barátságban a labdával. Hanem a vízben. Ott uralta. Mert betörte. Mert akarta.
Lesz még olyan, aki társaival annyit kap egy esti ifiedzésen utasításba, hogy ússzatok négyezer métert, aztán az edző lelép, így aztán a csapat fele kiszáll 300 méter után, a többiek szép fokozatosan, fél távnál pedig már csak egyvalaki marad a vízben, ő, aki leússza mind a négyezer métert?
Lesz még olyan, aki junior Európa-bajnokságon egy 8–7-re megnyert mérkőzésen hét gólt lő az oroszoknak?
Lesz még olyan, aki felnőttválogatottbeli bemutatkozása alkalmával a negyedik negyedben két góllal megfordítja a kétszeres olimpiai és világbajnok jugoszlávok elleni meccset 18 évesen?
Lesz még olyan, aki tipikus, a gimiben bukdácsoló, az újságíróknak rendesen válaszolgatni képtelen vadsuhancként némi szövetségi segítséggel bejut az egyetem humánszakára, és mire elvégzi, kifogástalan mentalitású, modorú, teljesen médiaérett egyéniséggé lesz?
Lesz még olyan, aki több fájó kudarcot követően, a legnagyobb sztárként elfogadja az új szövetségi kapitány érvelését, hogy nem feltétlenül kell neki mindig elnyerni a gólkirályi címet, mert sokkal értékesebb, ha később szólítják az eredményhirdetésre, nem a legeredményesebb játékosként, hanem az aranyérmes együttes tagjaként?
Lesz még olyan, aki képes lelkileg feldolgozni, hogy egy szerencsétlen orvosi kenőcsválasztás miatt egy lehetetlen doppingügybe keveredik, és emiatt egy visszataszító sportdiplomáciai játszma tetszőlegesen tologatható bábujává válik? Négy különböző szinten négyféle ítéletet szabnak ki rá, aszerint, hogy éppen melyik nagyhatalom képes befolyásolni a döntéshozókat, leginkább annak érdekében, hogy ne lehessen ott a sydneyi olimpián. Ő ezt át- és végigéli úgy, hogy nem játszhat, nem edzhet a többiekkel, és akad olyan döntnök, aki a szemébe mondja, hogy mit szólnál, ha engednélek játszani és pénzt keresni az olasz klubodban, de elvenném tőled az olimpiát? És nem boríthatja rá az asztalt, nem köpheti le, nem küldheti el sehová. Tűrnie kell, amíg végre az egyetlen független fórum, a CAS meghozza azt az ítéletet, amelynek köszönhetően megkapja az esélyt a játékokra, hogy az új aranygenerációval végre a hőn áhított, legmagasabb csúcsra érjen.
Lesz még olyan, aki eltiltottként a lelátóról végignézi, amint a társak álomjátékkal kivívják az Európa-bajnoki címvédést, majd a vízben érte tüntetnek, ő azonban nem megy le hozzájuk, nem kezd integetni a nézőtéren, nem mutogat, sem egyezményes kézjeleket, sem magát, hanem csendben kivonul az oldalbejáraton?
Lesz még olyan, aki nyolc hónapnyi kihagyást követően, alig negyedév alatt képes visszaverekedni magát a világ legjobb csapatába? Aki végigküszködi aztán az olimpiát, viszont a döntőben a meccs legjobbjaként négy gólt szerez – ahogy 2000 őszén mondtuk: többen jártak a Holdon, mint ahányan ezt elmondhatták magukról.
Lesz még olyan, aki miután meghódította az összes csúcsot, azaz elérte a pólós Grand Slamet (olimpia, vb, Eb, világkupa, plusz az új világliga), 2004 nyarán, egy belgrádi kettős világligameccs délelőttjén, miután sérült bordája miatt este nem játszhat, nem megy vissza társaival a hotelbe, hanem egyedüliként kint marad a Tasmajdan nyitott medencéjében, és ejtéseket gyakorol, lövéseket, egyetlen labdával, üres kapura? Azaz mindegyik után utánaúszik a labdának, kiveszi a kapuból, vissza öt méterre, újabb lóba, ejtés, úszás, vissza... Ötvenszer, százszor, másfél órán keresztül. Mint anno a Csasziban. Csak akkor tizenéves volt, tele reményekkel. Most túl a harmincon már tele érmekkel. És mégis – csinálta, elszántan, vasakarattal. Hozzáteszem: szakadó esőben.
Lesz még olyan, aki immár kétszeres olimpiai aranyérmesként, világ- és Európa-bajnokként felhív egy úszóedzőt, hogy a soron következő nyári olimpiáig szeretne nála hetente legalább kétszer stílusjavító edzésekre járni? Mert tudja, hogy rossz a technikája, és ezzel sok energiát veszít – ami neki 36 évesen egyáltalán nem fér bele, pláne, hogy csapatkapitány is, azaz az olyannyira vágyott harmadik aranyérem elérésének mindent, de mindent alá kell rendelni, mindennek optimálisnak kell lennie, hogy mindenre jusson idő és kellő erő. Még egyszer: egy olyan játékosról beszélünk, aki mindent megnyert és mindent többszörösen – ennek ellenére bejelentkezik az amúgy is döglesztő edzések mellett plusz úszógyakorlatokra.
Lesz még olyan, aki huszonévesen önmagát igazi harcossá képezi bokszzsákok püfölésével, viszont ezzel tönkrevágja a kézfejét, és attól fogva kizárólag csuklóvédőben képes játszani, azt viszont úgy, mintha minden tökéletes lenne? Aki két olimpiai arany után a már korábban diagnosztizált szívritmuszavara miatt inkább elköszön a válogatottól, de miután rendbe teszik, visszatér, részt vesz az ötödik olimpiáján (beállítva Gyarmati Dezső magyar rekordját), és bekerül a sportág pantheonjába, mint egyike a tizenegy háromszoros olimpiai bajnoknak?
Lesz még olyan, aki csapatkapitányként képes úgy meccsbe hergelni társait, ahogy soha senki azelőtt a válogatottban? Akiről azt mondják a többiek, hogy a vízben elég belenézni a szemébe, amiből olyan tűz árad, hogy nincs az a helyzet, ami onnantól fogva reménytelennek tetszene.
Lesz még olyan, aki egy rémesen alakuló Eb-bronzmeccs utolsó negyede előtt friss másodedzőként finoman odébb tessékeli a szövetségi kapitányt, és másfél percet végigordítva olyan lelkiállapotba hozza az addig teljesen szétesően szenvedő pólósokat, hogy azok egy 7–1-es utolsó negyeddel verik szét az olaszokat?
Lesz még olyan, aki aztán újdonsült szövetségi kapitányként, egy rakat újonccal rögtön világbajnoki címig vezeti a magyar válogatottat?
Lesz még olyan, aki ugyan ötödikként végez egy olimpián a nemzeti csapattal – a mezőny egyetlen, a rendes játékidőben veretlenül maradó együtteseként, egy rossz negyed és egy elbukott ötöspárbaj miatt –, mégis az egész pólósszakma szinte térden áll előtte, hogy maradjon?
Lesz még olyan, aki egy évvel azután, hogy végül mégiscsak otthagyja a kapitányi posztot, boldogan kiabálva és öklét rázva ünnepel a lelátón, amikor a válogatott gólt lő a budapesti világbajnokság legélesebb meccsein?
Lesz még olyan, aki előbb kipróbálja magát egy klub irányítójaként, majd visszatér a medence partjára, és edzőként kezdi formálni a jövő generációit? És hetente egyszer hajnal hatra hirdet fakultatív, egyéni képzést kínáló edzést a tizenéves srácoknak, amelynek kapcsán azt is le tudja mérni, ki akar igazán nagy bajnok lenni – és természetesen idővel telt ház van az extra alkalmakon.
Lesz még olyan, aki az új szabályrendszerben brutálisan fizikaivá váló, eredményesen már szinte csakis a felnőttek izomtömegével űzhető sportágban a legjobb nyolc közé vezet egy gimnazistákból álló együttest, teljesen friss szemlélettel, játékbeli újításokkal, a kiváló egyéni képzettséget kamatoztatva?
Lesz még olyan, akinek a keze alatt szinte kötelezőnek érzi az összes tizenéves, hogy az edzések után még maradjon pluszgyakorlatokra, ám azok bármeddig tarthatnak, nem adódhat olyan helyzet, hogy a mesterük ne utolsóként távozzék az uszodából?
Lesz még olyan, aki ennyire látja és átlátja a játékot, és pályaívének hála tökéletesen hiteles mindenki szemében, még azokéban is, akik egyébként szeretik úgy hinni, hogy felülről/magasabbról szemlélhetik a történéseket?
Nos, a válasz minden valószínűség szerint az, hogy...
Nem, sajnos nem lesz.
És ennek fényében, vagy sokkal inkább árnyékában talán még inkább láthatjuk, miért olyan irdatlan és hosszú távon egyszerűen kompenzálhatatlan veszteség, hogy Benedek Tibor 47 évesen elköszönt a magyar vízilabdától.
Forrás:http://www.nemzetisport.hu/
Csurka Gergely
Fotó: Koncz György
A legvégén mi az, ami számít?
Csütörtök óta döbbenet ül az országon. Nem könnyű felfogni a felfoghatatlant. Ebben a döbbenetben végig az jár az eszemben, hogy Benedek Tiborról nem tud senki rosszat mondani. Nem lehet! Élt közöttünk egy ember, aki olyan értékeket hordozott, amelyeknek a létezését is lassan elfelejtjük. Végre, hosszú idő óta a kommentekben sem olvasni gúnyt, felháborodást. Az ő élete és halála az első, ami jó ideje összefogja az országot. Még ebben is kivételes.
Amióta világ a világ, vágyunk elérni bizonyos magasságokat. Vannak terveink legtöbb esetben, és céljaink elérésére lépéseket teszünk. Ma már kevéssé szeretjük a példaképeket. Nehezebben megy a tisztelet. Sokan úgy gondolják, hogy a másik eredményeinek elismerése kevesebbé teszi őket. Olyan értékek, mint az alázat, amelyet pláne nem ismerünk, a kitartás, az akarat, a küzdés, a türelem szinte elveszett az utóbbi években. Csak a most azonnal, a kevés munkával sok pénz elérése a cél. Ha valami nem megy, félreállunk. Ami elromlott, kidobjuk. Veszünk újat és ez szerelmekre, barátságokra egyaránt érvényes.
Egyre kevesebben tartanak ki vágyaink, álmaik mellett hosszan. Erre itt egy kiváló férfi, aki még akkor is finomítani akarta az úszástechnikáját, amikor olimpiai bajnok volt. Akkor is gyakorolta a kapura dobást, amikor már ezer meg ezer fiatal reménység figyelte a sikerét. Ilyen végtelen erőt, akaratot kevés ember kap. És mindez párosult szerénységgel és alázattal.
Benedek Tibor nem kifelé élt. Nem láthattuk ezer meg ezer módon reklámozni önmagát. Tette a dolgát, küzdött, a cselekedetei, emberi nagysága tette őt ennyire szerethetővé. Nem adott ostoba tanácsokat, hogy kövessék őt bármilyen netes felületen. Viszont követni lehetett akaraterejét, küzdeni tudását, szerénységét.
Szécsi Zoltán azt mondja róla, hogy ez a halálos kór másokat 2-3 hónap alatt elvitt volna. Ő két évig harcolt. Pontosan úgy, ahogy élt. Tartással, kibírva a szenvedést és nem adta tudtára a világnak a hatalmas bajt, hogy sajnálják vagy támogassák.
Micsoda küzdelem zajlódhatott le benne! Emberi nagyságához, kivételes képességeihez nem fér kétség. Talán emiatt hajt előtte fejet nem csak Magyarország, hanem az őt ismerő csapattársak, szurkolók, rajongók serege szerte a világban.
Nem tudom, van-e ott uszoda, ahová elment. Ha van, akkor ő biztosan edz. Ha nem is egy következő meccsre, inkább csak úgy önmaga kedvéért. Bízom benne, hogy tudta és tudja, mennyien tisztelték és szerették. És mosolyog azzal a kedves, visszafogott mosolyával.
Egy EMBER, aki a mai összezavarodott világban EMBER maradt utolsó leheletéig. Istenem, de rossz ezt leírni…A múlt időt…
A fájdalom meg azoké marad, akiket itt hagyott.
Forrás:https://hildasagok.blog.hu/
Bense Sándor ny. főkántor temetése
Búcsúztatása gyászmise keretében 2020. május 28-án 10 órakor lesz a kiskunfélegyházi Szent István Templomban a római katolikus szertartás szerint.
Temetése 2020. május 28-án 11 órakor a Felső temetőben, a családi sírnál.
Akiért a harang szól…
In memoriam BENSE SÁNDOR ny. főkántor, kántortanító
Kiskunfélegyházán született 1931. november 18-án, egy sokgyermekes család 11. gyermekeként. Édesapja városi kézbesítő, édesanyja háztartásbeli volt, egyszerű, dolgos, vallásos emberek. Az otthoni nevelés határozta meg egyéniségét, gondolkodásmódját, világnézeti felfogását.
Az elemi iskola ötödik osztálya után a nyolc osztályos gimnáziumban tanulhatott tovább, de az alsó négy osztály elvégzése után átiratkozott az Állami Tanítóképző Intézetbe.
Ennek két oka volt, szülei szerény anyagi helyzete és a zene iránti fokozott érdeklődése.
Szívesen emlékezett korábbi iskoláira, de a tanítóképzőben a hasonló családi körülmények között nevelkedett tanulótársai jelentették számára az igazi barátokat. A magas képzettségű tanárok nemcsak tanítottak, de neveltek is, igazi magyar tanítókká képezték diákjaikat.
A képzőben még az 1947-48-as tanévben kántorképzés is volt. A leendő kántortanítók az orgonával is megismerkedhettek, ami élete meghatározó hangszere lett. Az iskolák államosítása során a kántorképzés megszűnt, ilyen jellegű tanulmányait csak a tanítói oklevél 1951-ben történő megszerzése után, egyházi keretek között tudta folytatni. A képesítővizsga után az 1952-53 tanévre, Ágasegyházára került. Itt a felső tagozaton éneket, testnevelést és a 8. osztályban matematikát tanított. Egyúttal a 8. osztálynak lett az osztályfőnöke. Az igazgató kérésére sikeresen megrendezte az első tornaünnepélyt zenés gyakorlatok betanításával és atlétikai számokkal. 1953 novemberében katonai szolgálatra hívták be, Budapesten a főírnoki irodába kapott beosztást.
Leszerelése után 1955-ben Gátérra került, ahol 3 éven keresztül tanított. Az 1958-59–es tanévre Fülöpjakab területén egy tanyai iskolába helyezték. Innen az 1960-61-es tanévben Kiskunmajsa Leányiskolájába került, elsősorban, mint énektanító. A kántori hivatásról nem mondott le, az erre vonatkozó oklevelet az egyház által beindított kántorképzőben szerezte meg Budapesten 1959-ben.
Az ötvenes – hatvanas években a „kettős foglalkozást”, mármint a tanítást és kántorizálást együtt végezni a kor szelleme miatt nem lehetett. Bár tanítani nagyon szeretett, a kántori pályát választotta, ahol szabadon orgonálhatott. Ez nem jelentette azt, hogy kapcsolatai megszakadtak volna más ideológiai nézetet valló ismerőseivel, barátaival. Egész életében azt kereste, ami összeköt és nem azt, ami szétválaszt.
Bense Sándor 1958-ban megnősült, és egészen 2014. június 30-ig boldog házasságban élt Marianna feleségével, annak hirtelen jött haláláig. Házasságukból 4 gyermekük született, majd 9 unoka és 3 dédunoka látta meg a napvilágot.
A kiskunfélegyházi Szent István Templomban 1961 Szilveszterén iktatták be, és lett az egyházközség főkántora. Fiatal kántorként fellendítve az egyház zenei életét, énekkart alapított és vezetett abban az időben, amikor a fiatalságot minden eszközt felhasználva próbálták a vallásos élettől elfordítani.
30 év kántori szolgálat után ment nyugdíjba 1991. november 1-én. Vasárnaponként még éveken keresztül Petőfiszállás-Pálosszentkúton kántorizált.
Már nyugdíjasként, az ő csodálatos hangján hangzott fel a Himnusz a Szent István szobor szentelése alkalmával 2005. augusztus 20-án.
További cikkeink...
Elérhetőség
Tel.: +36 (20) 332-89-56
e-mail: zbense@gmail.com
nyugszik 20:22-kor.
Holnap
Választókerület
Gondola
Látogatók