1 éve
1 éve történt
2013. május 20.
A Kancsendzönga csúcsán Erőss Zsolt és Kiss Péter
A világ harmadik legmagasabb hegyére jutott fel a 2010 óta lábprotézissel mászó hegymászó és társa Kiss Péter.
Erőss Zsolt és Kiss Péter feljutott a 8586 méter magas Kancsendzöngára. A két alpinista 24 órás küzdelem után ért fel a világ harmadik legmagasabb csúcsára
Apa akkor jön haza, mikor virágzik az akác
A legeredményesebb magyar hegymászó, társával Kiss Péterrel tavaly május 21-én tűnt el a Kancsendzönga megmászása után visszaúton. Erőss Zsolt családja és egy egész ország napokig reménykedett, végül le kellett mondani a mentésről. Felesége nemrég alapítványt hozott létre, hogy - a hegymászó szellemi örökségének ápolása mellett - felhívják a családok figyelmét a természetben közösen szervezett kirándulások és túrák közösségépítő erejére. Sterczer Hildával arról beszélgettünk, hogyan dolgozták fel Apa halálát. Páczai Tamás interjúja.
Zsolték tragédiája és a kezdeti sokk után sokan támadták az expedíció szervezőit és Téged, a szakma egy része is durva kritikákat fogalmazott meg. Sokan kifogásolták, hogy családos apaként miért veszélyezteti az életét légvárakat kergetve nyolc ezer méter felett. Hogyan viselted ezt az időszakot?
Anyukám nézte a híreket, így főleg tőle értesültem, hogy a témához nem értő emberek milyen sarkalatos véleményeket fogalmaztak meg és amiatt is nemtetszésüket fejezték ki, hogy én a tragédia után fogok még hegyet mászni. Én úgy gondolom, nem lenne jó üzenet a gyermekeinknek, ha a négy fal között maradnék. Azt jelentené, hogy a természet és a hegy veszélyes dolog, amitől félni kell. Ez nem így van, sokkal nagyobb rizikó, ha valaki a tévé előtt tesped és magas lesz a vérnyomása vagy a koleszterin szintje.
Az utolsó egy évében Zsolt küldetésévé vált, hogy elmondja, miért megy családos apaként a hegyre. Bújta a statisztikákat és a tudományos beszámolókat is, hogy mennyien halnak meg az elhízás és az egészségtelen életmód miatt és ez mennyibe kerül a társadalombiztosításnak. Mert ugye azzal is támadták őt, hogy „felelőtlen életmódja” sokba kerül a magyar adófizetőknek.
Talán sokan csak aggodalomból, féltésből támadtak.
Talán. A fotelkommentelők azt írnak amit akarnak, de az nagyon felháborító, amikor az úgynevezett szakma ír marhaságokat. Az országban vagyunk húszan, akik jártunk nyolcezer méter felett és ezért bennünket is meg kéne kérdezni, mert az Alpok is teljesen más terep, de még a Himalája is hatezer méter alatt.
Nem reagáltam a kritikákra, kivéve Neidenbach Ákos feljelentését, mert az bicskanyitogató volt. Ákos azt kritizálta, hogy Kiss Péter korábban még csak az Alpokban mászott, így felelőtlenség volt őt elvinni az egyik legnehezebb csúcsra.
Mikor másztál Zsolttal először?
2006-ban a Grossglockneren és rá egy évre már nyolcezres hegyeken, a pakisztáni Gasherbrumon és a Broad Peaken másztunk együtt.
Tehát Te is „csak” az Alpok után másztál nyolcezrest?
Igen és ezért is akadtam ki, amikor Petit felelőtlenséggel vádolták meg. Én három alpesi csúcsot másztam a Himalája előtt, Kiss Péter pedig az Alpok összes csúcsát megmászta, többet egyedül, tehát szakmailag és fizikailag teljesen felkészült volt.
Te hogy bírtad?
Szívós szervezetem van, így jól ment minden.
Fogsz még menni nyolcezresre?
Nem. Valljuk be, hogy ez veszélyes kategória. Míg az Alpok sűrűn lakott, a mentési rendszer nagyon fejlett, addig a Himalájában csak magadra számíthatsz, több napi járóföldre van a legközelebbi lakott település és 6 ezer méter fölé a mentőhelikopter sem jut el a levegő alacsony oxigéntartalma miatt.
De a hegyekről nem mondsz le. Mióta mászol?
24 éves voltam, amikor először teljesítettem egy nagyobb, 27 kilométeres túrát. Biztos voltam benne, hogy tíz kilométert sem tudok gyalogolni. Aztán 2004 szeptemberében voltam először a Tátrában és azt éreztem, hogy hazaértem, a hegyek az én világom. Rá két évvel pedig már nyolcezres hegyen másztam. Sokan kérdezték akkor, hogy mit sportoltál korábban. Semmit azon kívül, hogy falun laktunk gyerekkoromban, sokat játszottunk, bringáztunk a szabadban.
Mikor érzed a legnagyobb örömet?
Ha nehéz! Amikor azt érzem, hogy megint átléptem egy határt. Az első túrámon is nagyon boldog voltam a 20. kilométer után, mert addig azt hittem, hogy tízet se fogok teljesíteni. Aztán jött a következő túra, 56 kilométer a Mátrában. Majd a Tátra és így tovább. Mindig van egy olyan csúcs amit az ember kitűzhet.
Mi a következő csúcs az életedben?
Alapvetően meg vagyok elégedve a mostani helyzetemmel. Jó dolgom van, mert van munkám amiből el tudom tartani a gyermekeimet és még rájuk is jut időm. Sok barát áll mellettem és még hegyet mászni is tudok. Ilyen szempontból nem érzek új csúcsot, ha ez a helyzet marad, akkor én boldog leszek.
Persze tervek vannak, hogy a gyerekekkel sokat kiránduljunk, ezen kívül pedig az alapítvány a nagy feladat. Ez a következő csúcsom, hogy Zsolt szellemi örökségét és emlékét jól képviseljem, mert nagyon jó érzéssel tölt el, hogy azt a küldetést, amit Zsolt elkezdett, magamra vegyem és vigyem tovább.
Ez a Te feladatod.
Igen, de nehéz volt megtalálni, hogy mi is Zsolt. Rájöttem, hogy Ő nem a nyolcezresekről szólt, hanem a csúcsról és az oda vezető nehéz útról, legyen az a Mount Everest meghódítása vagy az első kirándulás a gyerekekkel.
Minden lépésünkben ott van a kockázat és sokszor én is elbizonytalanodtam. Ilyenkor Zsolt mindig azt mondta: „Hilda, egy Ufó is leeshet a fejünkre ennyi erővel! Ha a félelemre koncentrálunk, akkor sosem jutunk előrébb!”
Gerda és Csoma hogyan viselte, hogy Apa nem jön haza többé?
A leányzónak elmondtam. Az élet része volt, hogy vártuk haza apát és ő tudta, hogy akkor érkezik, amikor virágzik az akác. Lelkesen ugrándozott, hogy „de jó, mindjárt jön haza apa”. Nem kislányom, majd ha érik az eper, akkor fog jönni… Aztán meg kellett mondanom, hogy apa nem fog hazajönni és ez nagyon megviselt mindkettőnket, pszichológus segített feldolgozni az eseményeket. A kislányom nagyon apás is volt és teljesen felfogta, hogy a halála mit is jelent.
Csoma akkor csak egy éves volt, így nekem az is kérdés, hogy egyáltalán fog majd emlékezni Zsoltra.
Meg kellett mondani? Azért kérdezem, mert másokkal, más helyzetben is előfordulhat, hogy egyszer Apa nem jön haza.
A pszichológustól tudom, hogy a 3-4 éves gyerekeknek a felnőtt az Isten, a Mindenható. Az, hogy apa nem tudta megoldani a helyzetet, az az ő és ezáltal az összes felnőtt mindenhatóságát kérdőjelezte meg. Nem bízott meg bennem sem és senki másban sem. Ezen felül óriási dühöt is érzett, hogy becsapták, mert arról volt szó, hogy apa hazajön. Mert azt nem kommunikálhattuk felé, hogy apa „csak” valószínűleg hazajön, ilyen bizonytalanságban nem lehet tartani egy kisgyereket. Közel egy év elteltével még a mai napig is dühös és haragszik rá, amiért nem jött haza. Az is nagyon hosszú folyamat volt, hogy ki tudja mondani a fájdalmát, korábban csak csapkodott és üvöltözött számomra indokolatlanul.
A mai napig kell a pszichológus Gerdának és nekem is. Jó, hogy tudom, hogy miért csapkod és üvölt velem: mert én is tehetetlen voltam.
Változott a viszonyod Istennel?
Teljesen új alapokra kellett helyezzem a hitem. Ahogy Gerda van a felnőttekkel én úgy vagyok Istennel. Bármitől meg tud védeni, hiszen ő a mindenható. És akkor most mégse?
Helyre kellett tenni Isten „jogkörét”. A pszichológusom is hívő és vele úgymond abban állapodtunk meg, hogy vannak olyan dolgok, amik az Atya fennhatósága. Zsolt is ilyen dolog, majd fent fog kiderülni a miértje.
Sokan mondják, hogy azt kell nézni, hogy mi volt ezzel Isten célja. De a pszichológusom szerint ez hülyeség, mert Isten nem vesz el egy többgyerekes apát csak azért, hogy valakinek valamit megmutasson.
Találkoztál Istennel a „felhők felett”?
Jelenés-élményem nem volt. A Broad Peakre imádkozva és énekelve másztam, miközben megpillantottam a csúcson az imazászlókat. Az tényleg olyan volt, mintha Istennel kéz a kézben másztunk volna. Most, hogy belegondolok, a “Magyarok a világ nyolcezresein” expedíciósorozatban pont az volt a két legsimább csúcstámadás, ahol Zsolttal együtt mentünk, úgy éreztem, hogy védve voltunk.
Az Annapurna expedíciónál egy nagyon durva megérzésem volt. Zsolték csúcstámadásakor imádkoztam, mert azt éreztem, hogy valamelyikük nem fog visszajönni. Kértem, hogy inkább Tibi, csak ne Zsolt vesszen oda. És Isten akkor azt mondta, hogy adok még egy évet Zsoltnak. A történtek tükrében ez nagyon durva.
A tavalyi expedíció előtt pedig jött, hogy már csak fél év, már csak két hét…Aztán pedig az érzés, hogy nem tettem semmit.
Ezzel a megérzéssel elengedted?
Azt hiszem el kellett volna mondanom neki. Főleg a nemrégiben Budapesten járt Simone Moro előadása után gondolom ezt. Az olasz mászó elmondta, hogy azért nem ment el a K2-re, mert a felesége megálmodta, hogy ott fog meghalni. Azt gondolom, hogy ha Simone Moro hallgatott a feleségére, akkor talán Zsolt is ezt tette volna. Azt is érzem, hogy nem volt elég felkészült az utolsó expedíciója előtt.
Vívódtam magamban sokat, de inkább nem akartam tudomást venni a megérzésemről. Győzködtem magam, hogy nem lesz semmi gond. És ahogy megtörtént, pontosan éreztem, hogy én már egy éve tudtam mi fog történni. Sok kérdés maradt bennem.
Fotó: Páczai Tamás
Forrás: http://4bakancs.com, Képmás
Isten hegyein
Találkozás Sterczer Hildával
A törékeny, szép, tiszta szemű fiatal nőt, a legeredményesebb magyar hegymászó, Erőss Zsolt oldalán ismerte meg az ország. Férje mellett állt jóban-rosszban: a szédítően magas hegycsúcsokon, a kórházi ágy mellett, és akkor is, amikor csak lélekben követhette őt az expedíciókra. Tavaly májusban minden megváltozott. Erőss Zsoltot és hegymászó társát, Kiss Pétert a Himalája nem engedte többé haza, az itthon maradt feleség és anya a figyelem középpontjába került. Interjúkat adott, higgadtan és pontosan nyilatkozott. Nem sírt, nem zokogott, nem mutatta fájdalmát. Legalábbis a kamerák előtt nem. Pedig vesztesége óriási volt. Sterczer Hildával, a legnagyobb magyar hegymászó feleségével fájdalomról, gyászról, hitről, reményről, Istenről és a hegyekről beszélgettünk.
– Az elmúlt egy évben sok interjút adott. Nehéz volt beszélni a történtekről, vagy éppen ellenkezőleg?
– A tragédia után úgy éreztem, nyilatkoznom kell. Zsolttól is azt tanultam, hogy ki kell szolgálni a médiát, úgysem lehet elbújni előle. Ráadásul annyi találgatás hangzott el abban az időszakban, hogy úgy gondoltam, szakmai szempontok alapján is választ kell adnom bizonyos kérdésekre. De ahogy közeledik az évforduló, úgy érzem, elég volt. Elmondtam mindent. Már szeretném a nyilvánosság nélkül élni az életem.
– Talán Ön is értesült arról, hogy az emberek hiányolták a könnyeit. Van, aki szenvtelennek tartotta, én azonban inkább példaértékű tartást láttam a viselkedésében. Honnan volt az ereje?
– Egyrészt ilyen a természetem, sohasem tudtam idegenek előtt sírni. Másrészt hívő ember vagyok. Bár igaz, hogy Zsolt halála után a hitemet más alapokra kellett helyeznem, és ez nem ment könnyen. Sokszor eszembe jutott Jób története. Feltettem magamban a kérdést: lehetne- e rosszabb? Arra jutottam, igen. Megbetegedhetnék, meghalhatnának a gyerekeim is, elveszíthetném a házamat. Jóbbal mindez megtörtént, egyedül Isten maradt neki, és belé kapaszkodott. Ezért én is belé kapaszkodtam, és éreztem is a megtartó erejét. Különös volt, mennyi segítséget kaptam, még így, ekkora tragédia közepette is. Lett például állásom, el tudom tartani a gyerekeimet, és egy keresztény pszichológus felajánlotta a segítségét. A mai napig járok hozzá. A gyászban is, a hitbéli kérdésekben is sokat segít nekem. S ő buzdít arra, hogy a fájdalmat igen is meg kell élni. Csak az utóbbi időben lettem képes arra, hogy igazán közel merjem engedni magamhoz a szenvedést, miközben még mindig nem értem, s valószínűleg itt a földön sosem fogom megérteni, hogy miért történt mindez.
– Nem lehet bólogatva azt mondani: az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az ő neve?
– Nem, már csak azért sem, mert Isten örök életre teremtett bennünket. A halál a bűn következménye. Nem az Úr adja a halált, az a Sátán műve. Az a vélekedés is félreviheti a gyászolót, amely szerint a halálnak, a veszteségnek nevelő célzata van. Az én istenképem eleve más. Nem is tudnék hinni olyan Istenben, aki ahhoz, hogy engem neveljen, két gyermeket árvává tesz. Tudom, mi történt tavaly azon a csúcson, de hogy Isten miért engedte ezt meg, azt nem tudom. Ugyanakkor Isten az emberi akarat ellen nem harcol. Biztos vagyok abban, hogy Zsolttól is kérte, forduljon vissza még időben. De ő nem tette meg.
– Ön is jó hegymászó, nyolcezres csúcsra is feljutott. Honnan fakad Önben a vonzódás a hegymászás iránt? S hogy látja a hegyeket most?
– Májusban lesz tíz éve, hogy elkezdtem túrázni. Először csak a kéktúra nyomvonalán, hazai tájakon, aztán sziklát másztam, majd sorra jöttek a magasabb hegyek. Mielőtt Zsolttal találkoztam, akkor másztam meg életem első alpesi csúcsát, utána már vele a többi nagy hegyet. A férjemmel ilyen szempontból is nagyon jó párost alkottunk. Közös volt a szenvedélyünk és az életformánk. Én a hegyen vagyok otthon. Ha egyedül mászom, akkor tudok igazán imádkozni is. A hegy: hazaérkezés. Sem a hegy, sem Isten nem tehet a tragédiáról. Ahogyan Isten sem, úgy a hegyek sem lettek ellenségeim. Egy magas hegy megtanít arra, hol a helyünk a természet rendjében, a teremtett világban, hogy mekkora erők működnek, mekkora maga a lét. Semmit nem végzünk cél nélkül, a hegymászást sem. Keressük a csúcsot, a határainkat, de sohasem az életünk árán. Zsolt is azt mondta mindig: öreg hegymászó szeretne lenni. A hegymászás tiszta dolog. Megvannak a szabályok, amelyeket ha az ember betart, akkor nem lehet baj. A nyolcezresek azonban mások. Ott, hogy eredményesek legyünk, az egyik szabályt át kell hágni azért, hogy egy másikat betarthassunk. Tudni kell, mi az, amit vállalhatok, és mi az, amit nem.
–Ez utóbbi mondata érvényes lehet erre a nehéz élethelyzetre is. Ebben sem lehet feleslegesen hősködni, hiszen két gyermek is Önre van bízva...
– Így van. Zsolt halála után többen is mondták nekem, hogy sokáig bírhatom a terheket egyedül is, de néhány év múlva össze fogok roppanni, inkább még az elején kérjek segítséget. Ezért is örülök annak, hogy szakember segít feldolgozni a tragédiát. Ma az emberek még mindig azt hiszik, hogy a pszichológus ül egy székben, és tanácsokat osztogat. S joggal mondják: erre nekünk nincs szükségünk. De a pszichológus nem ezt teszi. Segít és kísér a gyászban. Nem csak nekem, hanem a nagyobbik gyermekemnek, Gerdának is, akit nagyon megviselt az apja halála. Csoma, a kicsi még nem sokat fogott fel mindebből. Figyelnem kell arra is, hogy én magam ki ne égjek, legyen honnan töltődnöm.
– A mély gyászban az embert sokan és sokféleképpen vigasztalják, de van, amikor szinte terhes akár egy jó szándékú mondat is. Ön tapasztalta ezt?
– A részvétem szót nem szerettem hallani. Úgy éreztem, abban a rettenetes fájdalomban, amelyet átélek, senki nem akarhat őszintén részt venni, és ne is akarjon. Jobb volt hallani, ha valaki egyszerűen csak annyit mondott: sajnálom, vagy megfogta a kezem, vagy megkérdezte, miben segíthet. Jézus is együtt sírt a halott Lázár családjával. Egyszerűen jelen volt, nem mondott közhelyeket. Nehezen éltem meg azt is, amikor egy bizonyos idő elteltével azt tanácsolták, most már lépjek túl a történteken. Kívülről senki nem tudhatja, ki hol tart a gyászban, s mikor jön el a túllépés ideje.
–A közhelyeknél tartva: a legmélyebb veszteségeink közepette talán a hit válaszai is üresen konganak. Nagypéntekjeink mélyén nem biztos, hogy képesek vagyunk hinni a feltámadásban...
– Tizennégy évvel ezelőtt tértem meg. Azóta tudom: Jézus az út, az igazság és az élet. Közvetlenül Zsolt halála után is mondogattam magamban: Jézus a válasz, de nem igazán hittem, hiszen egyetlen vigaszom az lett volna, ha Zsolt hazatér. A mondat, amely szerint Jézus a válasz, még egy hívő ember számára is csak nagy belső út megtétele után jelenthet ismét reményt. De ehhez el kell jutnunk erőnk végső határáig. Amikor már semmit nem tudunk tenni, akkor nyúl bele az életünkbe Isten. Ugyanakkor az ember alaptermészete azt diktálja: majd én megoldom, majd én kimászok innen egyedül. Szinte küzdünk Isten segítsége ellen. Holott ő lát minket, együtt szenved velünk, és segíteni akar. Nem vagyunk egyedül a nagypénteki sírban. Ugyanakkor Isten nem úgy nyújtja a segítségét, ahogyan azt mi elképzeljük, és nem azonnal. Imádkozunk hozzá, és öt perc múlva már várjuk a megoldást. Neki azonban van ideje, és azt is tudja, mennyi egy emberélet. Tudja, hogy a válasza bele fog férni abba. Türelemmel hinnünk kell ebben. A hegyet is csak lépésenként vagyunk képesek megmászni. Felnézünk a csúcsra, látjuk, hol a cél, de mindig csak a következő lépésre figyelhetünk.
Forrás: Új ember