Bense Zoltán

Filmajánló: Az utolsó hegycsúcs

Pablo Dominguez 42 éves spanyol római katolikus pap 2009 februárjában megmászta az Ibériai-hegység legmagasabb pontját, a 2300 méter magas Moncoyát, de visszafelé az úton lezuhant és meghalt. Juan Manuel Cotelo filmjében a lelkipásztor szülei, testvérei, plébániai közösségének tagjai idézik fel alakját.

Pablo Dominguez 42 éves spanyol római katolikus pap 2009 februárjában, egy lelkigyakorlat megtartása után lelki leányával, az orvosként dolgozó, teológiát tanuló Sárával együtt megmászta az Ibériai-hegység legmagasabb pontját, a 2300 méter magas Moncoyát, de visszafelé az úton mindketten lezuhantak és meghaltak. Juan Manuel Cotelo filmjében a lelkipásztor szülei, testvérei, plébániai közösségének tagjai idézik fel alakját.

Pablo atya teológiát és filozófiát is végzett, több könyvet írt, de vallotta, hogy először pap, másodszor is és harmadszor is az. A visszaemlékezések és a róla készült dokumentumok, fényképek alapján egy olyan lelkipásztor képe rajzolódik ki előttünk, aki a nap 24 órájában a hívők rendelkezésére állt, egész személyiségét áthatotta az öröm, a derű, a humor, számára egyet jelentett Isten és az emberek szeretete. Mindenkivel szót értett, a kisgyermekekkel éppúgy, mint a felnőttekkel, nőkkel és férfiakkal, az utca emberével, az őt először varjúnak nevező macsóval a metrón, az anarchistákkal, az ateistákkal. Papi hivatását a „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek… Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” (Mt 9,12-14) szellemében élte. Ha valaki bűnt követett el, nem dorongolta le, csak szelíden figyelmeztette a bűnbánat fontosságára, arra, hogy életét helyezze új alapokra, s még erősebben imádkozott érte. „Pablo mindenkiben testvért látott. Mindenkiben Istennek egy gyermekét, sőt magát Istent látta. Bárkiben meglátta Őt.”

Szenvedélyesen érdekelte a másik ember, egész lelkével átérezte annak gondjait, fájdalmait. Érdemeivel azonban soha nem kérkedett, tudta, hogy mindent Istennek köszönhet. „Érezte, hogy minden Istentől van. Ha okosnak tartották, az Istentől jött. Sziporkázó, vicces természetét is Isten kegyelmének tartotta.” 

Pablo Dominguez előtt megnyíltak az emberek, mellette valóban jónak érezték magukat, gyarlóságaik ellenére is, és azt mondták: „De jó! Milyen jó kereszténynek lenni! Ez csodálatos. És ő megtérésekről, átalakuló életekről számolt be, amik rajta keresztül mentek végbe. Mesélt emberekről, akik hirtelen hihetetlen életerővel kezdtek élni.”

Pablo atya erejét az Oltáriszentségből merítette, Krisztus szerelmese volt, s vallotta, hogy aki rálelt az igazi életre, annak kötelessége tovább adnia Jézus tanítását, az evangéliumot. Istenről pedig nem elég hallani, „Találkoznunk kell vele…, szemtől szemben. Személyesen… Ha Jézus Krisztus és az evangélium hirdetése nem elsődleges az életünkben, akkor az életünk szegényes és középszerű, ami elfogadhatatlan.”

Pablo Dominguez rajongott a hegyekért, mert számára a hegy „Isten jelenlétének szimbóluma volt… a hegyekben közvetlenebb kapcsolatban érezte magát Istennel.” Gyakran mondogatta, hogy szívesen halna meg a hegyekben. A hegycsúcsokon bemutatott szentmiséin csodálattal beszélt Isten emberi ésszel felfoghatatlan nagyságáról: „A felfedezések közül a legelső Isten végtelenségének felfedezése. Teremtő Isten! A teremtés lenyűgöző! A Naprendszer, a galaxisok… Már magában az, hogy mindez létezik, hihetetlen dolog… Hogy szemlélhetjük a világegyetem végtelen nagyságát. Mindez lenyűgöző. És mindez azért van, mert Isten megteremtette.”

Juan Manuel Cotelo filmje tele van katarzisos, a lélek legmélyét megérintő epizódokkal. Az egyikben Maria, egy háromgyermekes édesanya idézi fel, hogy amikor a harmadik gyermekével áldott állapotban volt, az orvos súlyos rendellenességeket állapított meg a magzatnál. Maria azonnal értesítette Pablót, zokogott, s nem titkolta, hogy haragszik Istenre. Ő jogosnak tartotta ezt a haragot, a sírást is, de Maria Pablo atya hatására fokozatosan megnyugodott: „Elfogadtam, hogy a gyermekem addig fog élni, amíg Isten akarja, és hogy ezt az időt a lehető legjobban kell élveznem. Figyeltem, hogy van éppen a kisfiam, érzem-e, hallom-e a rugdolózását, a szívverését. Így sikerült örömet lelnem Juan rövid életében. Soha ilyen közel nem éreztem magam Istenhez.” S miközben Maria beszél, látjuk a kétnapos korában meghalt Juan után egy évre született, néhány hónapos Biancát az ágyon, sírdogálni, nevetgélni.

A film egyik leggyönyörűbb jelenete, amikor a hegycsúcson álló Pablo kezében tartja a szent ostyát: a kamera körbejár, mintha befogná az egész világmindenséget, s szinte halljuk közben Jézus Krisztus szavait: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30).

A filmet áthatja az örök életbe vetett hit, ahogy Pablo is vallotta: „A halál egy ajtó. Az a fontos, ami az ajtón túl van, mert az maga az örök élet.” Ezért beszélnek a szereplők úgy Pablóról, mint aki a halálával átlépett egy új életbe, fent van a mennyekben, Jézus Krisztus mellett, s akárcsak Lisieux-i Kis Szent Teréznek – aki halála előtt azt mondta: „Rózsaesőt hullatok a földre” –, most kezdődik csak az igazi hivatása, még az eddigieknél is több lelket megmenteni Krisztus kegyelmével.

Az utolsó hegycsúcs gyönyörű film, a derűt, a reményt, a szeretetet sugározza. A rendező, Manuel Cotelo szerint mocsokban élünk, minden téren, s ezt nehéz vitatni. Ám Pablo Dominguez élete bizonyíték arra, hogy a sötétség fejedelme soha nem tudja annyira elborítani a mindenséget, hogy azon át ne ragyogna Krisztus fényessége.

Az utolsó hegycsúcs
(Spanyol dokumentumfilm, 80 perc, 2010)

Rendező: Juan Manuel Cotelo
Forgatókönyvíró: Juan Manuel Cotelo
Szereplő: Pablo Dominguez Prieto
Kiadja és forgalmazza: Mission is Possible Kft.

A film magyar kiadásának fővédnöke Erdő Péter bíboros, prímás, védnöke pedig Erőss Zsolt – aki az idén májusban társával, Kiss Péterrel együtt ugyancsak életét vesztette a Kancsendzönga megmászása után a visszaúton.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

A MATTERHORN megmászása

Az első megmászás 147 éve történt 1865. július 14-én

Emlékezés

"Csak szimbólum a hegy és a hegymászás; minden valamirevaló embernek kell
hogy legyen egy Matternhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni.
Nem a Matternhorn a szép,... hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink,
amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést.
Nem a küzdést a létért, ... hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet,
amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk:
a szenvedély."

Benedek István : Csavargás az Alpokban

Csúcstámadás palacsintával

HEGYMÁSZÁS | Huszonöt éves álma teljesült Nagy Sándornak: megmászta a Kilimandzsárót.

A kiskunfélegyházi futó negyed százada tervezi, hogy egyszer megmássza Tanzánia és Afrika legmagasabb hegyét az 5895 méter magas Kilimandzsárót, ami az egyenlítőtől 320 kilométerre, délre fekszik.
Nagy Sándor korábban nem csak azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy huszonöt éven keresztül, minden karácsonykor lefutotta a maratont, de azzal is, hogy nagyon jó eredményeket ért el futóversenyeken. Három alkalommal Amerikában, egészen pontosan New Yorkban is teljesítette a klasszikus távot, ahol egyszer egy vak futót kísért. Közel negyven éves sportolói múltra tekinthet vissza.

– Mindig is szerettem a hegyeket és Bense Zoltán barátom segítségével, akivel a Börzsönyben készültem, most lehetőség nyílt arra, hogy Erőss Zsolt, Magyarország egyik legjobb hegymászója vezetésével, megmásszam a Kilimandzsárót – meséli Nagy Sándor. Hazánkból tizenhárman utaztunk, mindenféle szakmát és társadalmi réteget képviseltünk. Ötezer méteren derült ki, hogy ki bírja a magasságot, de szerencsére közülünk, senkinek sem volt problémája. Az aklimatizálódás kihagyása miatt nagyon lassan mentünk felfelé, négy és fél nap alatt értünk fel a csúcsra. A szintkülönbség több mint ötezer méter volt. Lefelé már könnyebb volt a helyzet és másfél nap alatt leértünk. Sport múltamnak köszönhetően nekem egyáltalán nem volt megterhelő ez a nagy kaland.

A kiskunfélegyházi futó negyed százada tervezi, hogy egyszer megmássza Tanzánia és Afrika legmagasabb hegyét az 5895 méter magas Kilimandzsárót, ami az egyenlítőtől 320 kilométerre, délre fekszik.
Nagy Sándor korábban nem csak azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy huszonöt éven keresztül, minden karácsonykor lefutotta a maratont, de azzal is, hogy nagyon jó eredményeket ért el futóversenyeken. Három alkalommal Amerikában, egészen pontosan New Yorkban is teljesítette a klasszikus távot, ahol egyszer egy vak futót kísért. Közel negyven éves sportolói múltra tekinthet vissza.

– Mindig is szerettem a hegyeket és Bense Zoltán barátom segítségével, akivel a Börzsönyben készültem, most lehetőség nyílt arra, hogy Erős Zsolt, Magyarország egyik legjobb hegymászója vezetésével, megmásszam a Kilimandzsárót – meséli Nagy Sándor. Hazánkból tizenhárman utaztunk, mindenféle szakmát és társadalmi réteget képviseltünk. Ötezer méteren derült ki, hogy ki bírja a magasságot, de szerencsére közülünk, senkinek sem volt problémája. Az aklimatizálódás kihagyása miatt nagyon lassan mentünk felfelé, négy és fél nap alatt értünk fel a csúcsra. A szintkülönbség több mint ötezer méter volt. Lefelé már könnyebb volt a helyzet és másfél nap alatt leértünk. Sport múltamnak köszönhetően nekem egyáltalán nem volt megterhelő ez a nagy kaland.

Nagy Sándor a csoportból, elsőként ért fel a csúcsra, de – mint mondja –, edzettsége ellenére nyugalmi állapotban is duplája volt a pulzusa, ötezer méter felett. A csúcstámadást nagyon lassan hajtották végre, de így is kivette belőlük az erőt, a teljesítő képességük határára értek. Nagyon kevés volt az oxigén, ezért a minimális mozgás is nagy energiát emésztett fel.

– Éppen kelt fel a Nap, gyönyörű látvány fogadott, amikor a csúcsra értünk. Aki a kráter peremére ér, azt már jegyzik, de onnan még mint egy másfél kilométer távolságra van a Kilimandzsáró csúcsa. Ott annyira fújt a szél, hogy a magyar zászlót alig bírtam kivenni a hátizsákból, attól féltem, hogy kitépi a kezemből. Többek között a nagy szél, meg az aklimatizálódás hiánya miatt csak rövid időt töltöttünk fent. Fél óránál tovább senki sem tartózkodhatott a csúcson, mert az már az egészségünkre is veszélyes lett volna. Kuriózumnak számított, hogy az egyik társunk – aki egyébként orvos –, négyezer méter felett rágyújtott egy cigarettára. Azt hiszem ehhez a vagányságon kívül bátorság is kellett. A teherhordóink mindenben a kedvünkben jártak. Nem csak vitték a csomagjainkat, de ők állították fel a sátrakat, készítették az ételeket. Négyezer méter felett még palacsintát is sütöttek és dinnyét is ettünk.

Nagy Sándorban még ülepszik ez a nem mindennapi élmény, de felbátorította a hatezer méteres magasság és abban gondolkodik, hogy még magasabb hegyekre is feljuthatna.