..."a trombita lett a szenvedélyem"... - beszélgetés Reményi Lászlóval

Reményi László, az esztergomi Zsolt Nándor Zeneiskola rézfúvóstanára 2004-ben szerzett fúvószenekari karmesteri diplomát. 2007 óta vezeti az iskola fúvószenekarát. 2008 magyar zsűritagként minden évben részt vesz egy lengyelországi nemzetközi fúvószenekari fesztiválon. Pályájának alakulásáról, zenekarvezetői munkájáról beszélgettünk.

-              Zenész családból származol. Törvényszerű volt az, hogy te is ezt a hivatást választod magadnak?

 Manapság már ez nem annyira természetes, mint régebben falun, ahol magától érthetődően szállt apáról fiúra, szülőről gyermekre egy-egy szakma és hivatás. Mostanában már sokkal nagyobb lehetőségei vannak a fiataloknak a pályaválasztás területén, így könnyebben meg tudják találni azt az utat, ami nekik a leginkább megfelel. Számomra elég egyértelmű volt, hogy zenei pályán képzelem el az életemet, mert nagyon tetszett a hangszeres zenélés.

 -             Bár a trombita a fő hangszered, de ha jól tudom legelőször csellón kezdtél el játszani…

 Igen, mivel édesanyám csellótanár volt a zeneiskolában, ezért a testvéreim és én is először csellózni tanultunk. Aztán abban az időben, ha jól emlékszem a cselló és a rézfúvós terem egymás mellett volt a zeneiskolában, és amikor hat évesen mentem órára valószínű eltévesztettem az ajtót és a rézfúvósokhoz mentem be. A teremben éppen bent volt a tanár és mondta, hogy ha már bejöttem, akkor ne menjek úgy ki, hogy nem próbáltam ki a trombitát. Innentől kezdve a csellózásnak a sorsa megpecsételődött, és maradtam a trombitánál.

-               Ehhez édesanyád mit szólt?

 Kénytelen volt beletörődni, hogy attól a pillanattól kezdve trombitálni akartam.

 -              Mi vonzott annyira a trombitálásban?

 Abban az időben még nem volt a zeneiskolának hangszertár része, ezért minden teremben bent voltak azok a hangszerek, amik az adott tanszakhoz tartoztak. A rézfúvós teremben bent volt az összes trombita, harsona, kürt. Azok a fényes hangszerek meg az, hogy rögtön kipróbálhattam, milyen megszólaltatni egy trombitát, elsőre hatottak rám annyira, hogy végül a trombita lett a szenvedélyem . Ez hat és fél évesen nagy sikerélményt adott.

 -           Hat és fél évesen van akkora tüdőkapacitása egy gyereknek, hogy a fúvós hangszereket meg tudja szólaltatni?

 Ezek szerint nekem volt. Kezdetben a zenetanulásnál azt az időszakot kell idézőjelben túlélni, akár szülőnek, akár növendéknek, amíg egy jó, szép hangot meg tud szólaltatni a tanuló. Ez a vonósoknál lehet esetleg hosszabb, fúvósoknál picit rövidebb idő, a billentyűs hangszereknél pedig ez azért egyszerűbb, mert ott, ha leüt valaki egy hangot, akkor az elvileg egyből jól szól.

-              A Macskafogó című rajzfilmben a kisegér olyan szívhez szólóan szólaltatta meg hangszert, hogy a denevérek megkegyelmeztek neki és maguk közé fogadták. Mi kell ahhoz, hogy ezt a hangszert úgy szólaltassa meg valaki, hogy a megszülető dallamoknak nagy hatása legyen?

 A Macskafogónak azt a számát meg is tanultam, mert az nekem is nagyon tetszett. Elsősorban egy jó és speciális szájtartás az, ami a fúvósoknál elengedhetetlenül szükséges, különben a hangszer nem szólal meg rendesen. Valamint a légzés nagyon fontos, mert igazából nem is a tüdővel fújjuk meg a hangszert, hanem rekeszizommal/hasizommal. Ha ez megvan, akkor utána már csak rengeteg gyakorlás kell. Nagyon sok mindent aztán a levegővel szabályoz az ember, akár a hangmagasságról van szó, akár a hangerőről.

 -               Milyen zeneműveket válogatnál össze akkor, ha egy önálló koncertre készülnél?

 A stílusom inkább konzervatívabb. A barokkot nagyon szeretem, azon belül Bach a csúcs számomra. Valószínűleg valami ilyesmit, olyan műveket, amiben sok rézfúvós vagy trombita állás van.

 -             Ez azért fura, mert ha az ember elmegy és meghallgatja a fúvószenekart, ahol te vagy a karnagy, ott egy egészen más stílus érvényesül…

 Igen, a fúvószenekar egy kicsit más. Mielőtt átvettem a zenekart a növendékek érdeklődése kezdett hanyatlani, ami abból is adódott, hogy a végzős diákok közül többen is elhagyták a zenekart és többségében a kicsik maradtak. Nekik pedig nem ment annyira. Arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy a fiatalokat megnyerjem a fúvószenekarozásnak inkább a könnyűzene felé kell elmenni és nem a polkák, keringők, indulók irányába, ami akkoriban jellemezte a repertoárt. Olyan műveket kínáltam nekik, amiket jobban ismertek és szerettek. Az akkori szemléletváltás mostanra érett be igazán, ez abból is látszik, hogy 2014-ben kijutottunk Lengyelországba, a Nemzetközi Fúvószenekari versenyre, ahol ezüst minősítést értünk el. Ez a zenekar számára az első nagyobb kihívás volt, és tapasztalatszerzés szempontjából óriási előre lépésnek éltük meg. Azóta persze folyamatosan vannak koncertjeink, a legutóbbi például a Szent Erzsébet középiskola dísztermében adott félévi koncertünk volt, ahol nem fértünk el a színpadon. Most már igyekszem fúvószenekarra írt klasszikus műveket is játszatni a növendékekkel és becsempészni az általuk előadott művek közé. Talán érdekes, de ezeket a műveket is kezdik megszeretni.

-               Hogyan találsz rá az újabb és újabb zeneművekre?

 Már egy jó ideje járok Lengyelországba zsűrizni, ahol a fúvószenekaroknak le kell adniuk az előadásukban hallható kottákat a zsűri tagjainak, így én is megkapom őket. A leadott partitúrák közül szoktam elhozni néhányat, de van, hogy más zenekaroktól, karmesterektől, zenekarvezetőktől kérek műveket. Ilyenkor kölcsönösen cserélünk kottát. Sok kottával utána persze rengeteget kell dolgozni ahhoz, hogy a zenekar megszólaltathassa. Egy kottaíró program segítségével lekottázom és megcsinálnom a szólamokat a zenekar részére. Ha ez megvan, onnantól kezdve lehet gyakorolni a próbákon. Nagyon jól fejlődik a zenekar, egyre nehezebb műveket is tudunk játszani és remélem, hogy ez a fejlődés nem áll meg egy szinten, hanem folyamatos lesz.

 -               Mi motivált arra, hogy ne csak zenéljél, hanem tanítsál is?

 Elsősorban zenekarban szerettem volna játszani, de az nem jött össze. Engem érettségi után elég későn vettek fel a főiskolára és már akkor elkezdtem a Zsolt Nándor Zeneiskolában tanítani. Ez is egy gyakorlatilag sorsszerű dolog volt. A lehetőség adott volt, így abban az időben mégsem kellett egyik napról a másikra élnem és gyakorolnom a következő felvételire, hanem hasznosan töltöttem a napjaimat. Így jöttem bele a tanításba, azután jött a vezénylés és a fúvószenekar vezetése, amit nagyon szeretek. Természetesen mindig van a tanításban is öröm és sikerélmény, hiszen mindig akad egy-egy gyerek, aki kitűnik a tehetségével a többiek közül és ez jó dolog. A sikeres koncertek is sokat adnak nem csak a növendékeknek, hanem nekem és tanártársaimnak is.

További szép sikereket kívánok …

Forrás:http://csutortokblog.blog.hu