Várostörténeti siker: Félegyháza megszabadul a sportcsarnok terheitől

A sportcsarnok megváltásával új dimenziók nyílnak meg Félegyháza fejlődése előtt

Kiváltja a kormány a PPP-konstrukcióban épült kiskunfélegyházi sportcsarnok terheit, átvállalva mintegy 2,1 milliárd forint fizetési kötelezettséget. Ezt február 23-án, csütörtökön, a Nemzeti Fórum frakcióülésének első, sajtónyilvános perceiben jelentette be Lezsák Sándor, az országgyűlés alelnöke, a térség országgyűlési képviselője. Nem kevesebbet jelent ez, mint hogy mentesül a város a 2022. szeptember 30-áig napi egymillió forint fizetési kötelezettséget jelentő tehertől. Csányi József polgármester szerint ennek a pénzeszköznek a felszabadulásával olyan dimenziók nyílnak meg Félegyháza fejlődése előtt, amiről eddig csak reménykedni mertek.

„Nagyon eltökéltek vagyunk, hiszen a tét nem kisebb, mint hogy 2022-ig a nehéz pénzügyi helyzet következményeként a város csak vegetál, vagy megteremti lakóinak az erős szociális ellátások és a gazdasági fejlődés feltételeit.” Ezt két évvel ezelőtt nyilatkozta a Félegyházi Közlönynek Csányi József, amikor azt is elmondta, hogy a nevével fémjelzett városvezetés nem követi a korábbi önkormányzatok belenyugvó magatartását a Kész Aréna Városi Sportcsarnok súlyos öröksége ügyében, és minden lobbierejét latba veti a város fejlődését gúzsba kötő teher csökkentéséért.

Az erőfeszítések mostanra beértek. A kormány döntése értelmében április 1-jével a magyar állam átvállalja és kifizeti a PPP-s konstrukcióban épült félegyházi sportcsarnok terheit, összesen 2 milliárd 50 millió forintot. Csányi József emlékeztetett arra, hogy 2014 márciusában a magyar állam már konszolidálta Kiskunfélegyháza mintegy 4,9 milliárd forintos adósságát, a mostani döntéssel pedig – fogalmazott – új dimenziók nyílnak meg a város előtt.

Mint ismert, a szerződést a 2006. évi önkormányzati választás előtt hagyták jóvá a városatyák annak ellenére, hogy már az előzetes felmérések sem indokolták a létesítmény megvalósítását, ugyanis rendkívül alacsony, 7-12 százalékos kihasználtságot jósoltak. Az elhibázott lépés hosszú időre megpecsételte Félegyháza sorsát: már az első évben megingatta a város gazdasági stabilitását, és fontos szerepe volt a későbbi, csődközeli helyzet kialakulásában is.

A polgármester rámutatott: a mostani döntéssel 2022. szeptember végéig tartó részletfizetési kötelezettségtől szabadulhat meg Félegyházára, aminek a végén a mintegy 1,2 milliárd forint értékű sportcsarnok 6,5 milliárd forintjába kerülne az önkormányzatnak. A kiváltással azonban idén 150 millió forinttal nő a város általános tartaléka, jövőre  pedig mintegy 300 millió forint többletforrással tervezhet Kiskunfélegyháza.

Lezsák Sándor az önkormányzati ciklus feléhez közeledve összegezte az elmúlt időszak Félegyházát érintő sikereit. Emlékeztetett egyebek mellett a városi kórház napokban átadott új, mintegy 1,3 milliárd forintból megvalósult épületszárnyára, az Integrál Zrt. nagyvállalati beruházási támogatás keretében kapott 402 millió forintos, és a Félegyházi Malom Kft. 480 millió forint vissza nem térítendő állami támogatására. Az országgyűlési képviselő szerint a Terület- és Településfejlesztési Operatív Program segítségével megvalósuló fejlesztések Kiskunfélegyházán elérhetik a 3,7 milliárd forintot. Ennek keretében újul meg például Tiszaalpár és Kiskunfélegyháza között egy 5,5 kilométer hosszú útszakasz, mintegy 600 millió forintból.

Emlékeztetőül

Mi az a PPP-s projekt?

A közszféra és a magántőke együttműködésére épülő közfeladat ellátásnak a hazai elterjesztését a Gyurcsány Ferenc-féle Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium szorgalmazta annak idején. A Sport XXI. Létesítményfejlesztési Program keretében a helyi önkormányzatok tornatermet, tanuszodát, sportcsarnokot építhettek ebben a konstrukcióban. Az eredeti elképzelés szerint mindhárom szereplő (vagyis az állam, a magán partner és az önkormányzat) különböző arányban kötelezettséget és kockázatot vállalt a felépített létesítmény hatékony felhasználására.

Félegyháza többet akart

A beruházások műszaki tartalmát államilag támogatott mintaprojektek határozták meg. Kiskunfélegyházán azonban másként alakult a helyzet: az önkormányzat jóval bővebb funkciójú létesítményre jelezte az igényét, aminek következtében a költségek is aránytalanul növekedtek. Viszont a plusz igényeknek a finanszírozása már nem a három partner között oszlott meg egyenlő arányban, hanem kizárólag az önkormányzatot terhelte. Úgy tűnik, hogy az önkormányzat annak idején nem vizsgálta, hogy ez hogyan viszonyul a teherviselő képességéhez. Pedig egyértelműen és feltűnően aránytalan volt. Jól mutatja a beruházás aggályosságát az is, hogy a többi sportcsarnokot építeni kívánó önkormányzat egytől egyig visszalépett, amikor szembesült a beruházással járó kötelezettségek mértékével. Egyedül a félegyházi tartott ki, amely a beruházás megvalósítása után forráshiányossá vált.

Tóth Timea

Forrás: felegyhazikozlony.eu

Templom a Hargitán

Az Európai Unió bürokratái rettegtek attól, hogy a kereszténység megtartóerejét rögzítse a szervezet alapokmánya.

„Szó, szó, szó” – mondja Hamlet. „De mi a veleje?” – hangzik rá a kérdés Poloniustól. Mélyen elgondolkodtató, hogy mennyi minden rejlik egy egyszerű szó, egy egyszerű mondat mögött. Keresztényellenesség. Csak egy szó. Mégis benne az egész világtörténelem. Az Ó- és Újtestamentum minden rezdülése, a kereszténység terjedése, eluralkodása a világon, a keresztes háborúk, az inkvizíció szörnyűsége, a reformáció. A szó mögött rejtőzik Magyarország Európához tartozása, felemelkedése, államalapítónk zsenialitása. És ott lapul az iszlám 150 éves zsarnoksága, Mindszenty bíboros örök érvényű lelki ereje és kitartása, és a kommunizmus legalább százmillió embertársunkat és hitét kiirtó kegyetlensége is.

Ma pedig erre a múltra épül a nemzetállamok végleges eltörlésére irányuló liberális törekvés, a gyökerekhez való ragaszkodás felszámolása, a keresztény hit föld színéről történő eltörlésének elementáris erejű célja, s fajunk megcsúfolása, álságos emberi jogi jelszavak mögé bújtatva. S bizony, az ember- és nemzetellenes ultraliberális eszme nyilai gyakran célba érnek.

Az Európai Unió bürokratái rettegtek attól, hogy a kereszténység megtartóerejét rögzítse a szervezet alapokmánya. Márai Sándor így írt: „Ha a keresztény Európa meg akarja tartani vezető szerepét, új aszkézisra kell elszánnia magát… Ha a civilizációt nem tudjuk megtölteni egy ősrégi örökség, az európai keresztény műveltség és erkölcs tartalmával, elhal benne a nemesebb emberi becsvágy, és az élethez való jogunk.” E szavak rögzítésekor 1941-et írtunk. Ma 2017-et. Soha aktuálisabb gondolatok Európáról, mint Márai 76 éves szavai.

Keresztényüldözés Európában. Szó, szó, szó. És a „veleje”? 2010-ben Franciaország lakosságának 28, Németországnak 25, Hollandiának 42 százaléka vallotta magát ateistának. Európa roskadozik a „funkcióváltó” templomoktól.

A holland Arnheimben a Szent József-katedrálisban görkorcsolyáznak, más templomokban konditerem és szupermarket működik. Glasgow-ban az Òran Mór [skót gael nyelven: „nagy dal” – a szerk.] névre átkeresztelt templomba kocsma települt. Edinburgh-ban a skót egyház honlapon hirdeti a templomokat eladásra. Manchester közepén a valamikori Szent György-templom tornyában luxuslakás épült. A The Wall Street Journal adatai szerint az elmúlt években az anglikán egyház átlagban évente húsz, a német katolikus egyház ötven templomot zár be. Tény, hogy a kommunisták ugyanúgy féltek a kereszténységtől, mint ma a liberálisok, mert a történelmi egyházak szerepe mindig is jelentős volt, ha létezhettek. Vallási, erkölcsi, oktatási, karitatív, egészségügyi, nemzetösszetartó szerepük elvitathatatlan minden társadalomban.

Nem véletlen tehát, hogy Erdélyben is rengeteg a romos, magára hagyott, vagy éppen tóba süllyesztett keresztény templom. S amikor napjainkban a legádázabb jeleit tapasztaltuk az újabb keresztényüldözésnek, a keresztényellenességnek és az erőszakos iszlamizációnak, amikor már temettették velünk a keresztény hitet, történt valami. Tán isteni elrendelés?

2016. szeptember 18-án leégett egy katolikus templom Székelyföldön, Atyha községben. Volt ugyan villámhárítója, de a természet ereje nagyobb volt az emberi képességeknél. A templom a történelem során súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül az 1790-es években történő megépítése óta.

1867-ben leégett, 1927-ben vihar vitte el a tornyát. És most ismét megtörtént a lehetetlen: ugyanabba a templomba csapott a mennykő. Mintha a mennybéli Atya elrendelte volna, hogy a Sóvidék legmagasabb pontján, több mint 700 méter magasan álló, messziről is jól látható templomot a köz­ségben uralkodó végtelen szegénység ellenére újra és újra fel kell építeni. A kereszténység és Isten dicséretére és a hívők lelke érdekében. Mert nem lehet feladni. Még a keresztényellenesség reneszánszában sem. Kétszáz, főként idős magyar lakja a települést. Mindnyájuk egy életen át tartó munkája sem tudná talán előteremteni az újjáépítéshez szükséges 112 millió forintnak megfelelő román valutát. Adorján Imre atya augusztusban került a plébániára, abban bízva, hogy szép, nyugodt nyugdíjasévei lesznek a Hargita tövében.

A templomban volt a tragédia idején, s csak az életét tudta megmenteni egy miseruha kíséretében. Könnyeivel küszködve mondta el a kameráknak, hogy ők egyedül képtelenek lesznek megépíteni Isten házát. Így a felszentelt ravatalozóba költözött a hit gyakorlása. Shakespeare sem találhatott volna ki szimbolikusabb üzenetet. Székelyföldön az Atyha (Atya) nevű községben a XXI. századi keresztény­üldözés idején Isten imádata a ravatalozóba kényszerült.

De megtörtént a csoda. Összefogtak az anyaországi, a romániai, a clevelandi magyarok, civil szervezetek, erdélyi önkormányzatok és a magyar állam, s fél év alatt összeadták az új templom anyagi fedezetét. A magyarok megint fityiszt mutattak a liberális, istentagadó világnak, mert a magyarok többsége mélyen a lelkében érzi, hogy több évezredes fennmaradásunkhoz az isteni hit kellett. Így ezeknek az embereknek a jóvoltából Atyhában a mennyei Atya visszatérhet a ravatalozóból a templomba.

Templomépítés összefogásból. Csupán szavak. De mit is takarnak? A keresztény értékrend visszatérését egy olyan világba, amely már ünnepelte a nihilizmust, az önmagát megtagadó emberi lényt, a szabályok nélküli, önpusztító nyílt társadalmat. A Civil Összefogás Fórum a páratlan sikertörténet megünneplésére és még egy utolsó adomány biztosítására jótékonysági estet szervez nagyszerű művészek közreműködésével a Vigadó dísztermében március 13-án, este 7 órakor.

Ünnepelünk. Szó, szó, szó. De ami mögötte van, az remélhetőleg az istentagadó világ összeomlásának kezdete. A magyar nemzet egy része megint irányt mutatott. Köszönet érte! S boldogan értünk egyet XII. Pius pápa gondolataival: „A társadalmi egyensúly legszilárdabb alapja egy olyan erkölcsi rend, amely nem hideg és számító logikából, hanem Krisztus példáját követve az igazságosságból és a nagylelkű szeretetből táplálkozik.”

Bencze Izabella

A szerző jogász

Kerékpáros nászút a Föld körül

A földrajzi szabadegyetemi előadássorozat keretében a Hattyúházban ezúttal egy házaspár osztotta meg Föld körüli utazásának élményét a kiskunfélegyházi közönséggel. Harkányi Árpád és Zárug Zita háta mögött 40 ezer kilométer van, 4 év alatt 46 országban jártak. Az itt tapasztalt érdekességeket és tanulságokat vidám hangulatban mesélték el a jelenlévőknek.

Kállainé Vereb Mária köszöntő szavait követően Bense Zoltán földrajztanár, hegymászó mutatta be az előadás vendégeit a népes számban megjelent érdekődöknek.

Egyszer volt, hol nem, volt egyszer egy farsangi buli. A lány hippinek öltözött, a srác “Tour de France”-nak. A srác fondorlatos módon megszerezte a hippilány e-mail címét, majd szinte azonnal randit kért tőle. A 4. találkozáskor már teát főztek a Hármashatár-hegy tetején, a hatodik alkalommal pedig a Vértest vették célba kerékpárral, több, mint 100 km-t kerekeztek együtt, majd a 13. randi már távoli országokon haladt át.

A leánykérés és az álom, az ötlet kibontakozása ugyanazon a nyáron történt, 2010-ben. Egymást felüllicitálva beszélgettek egy leendő nagy utazás állomásairól, majd jött az ötlet, hogy kerékpárral utazzanak. Igen ám, de esküvő előtt, vagy után induljanak?  A kérdés után hamar jött a választ: az út lesz egyben a nászút is. Így találták ki a világ körüli kerékpáros nászút ötletét, az álomból pedig hamar tervezés lett. Egy héttel az esküvő után 2011. június 11-én indultak útra.

A fiatal pár esküvőjüket követően indult a hosszú nászútra kerékpárral. – Nagy öröm számunkra, ha elmesélhetjük utazásunkat, mert mindig újra éljük ezeket az élményeket – mondta Zárug Zita. A házaspár azt is elmesélte, hogy azért tűzték ki célul a 40 ezer kilométeres távot, mert ez majdnem megegyezik az egyenlítő hosszúságával.

1550 napig, több mint 4 évig tartott az útjuk. Többek között jártak Iránban, Pakisztánban, bebarangolták Indiát, Nepált és Bangladest, majd szinte egész délkelet-Ázsiát, aztán következett Ausztrália és Új-Zéland. Közben még dolgoztak is, a világ legdélebbi borvidékén, az új-zélandi Otagóban szedtek szőlőt.

De nemcsak bicikliztek. Gyalogoltak, vonatokkal és buszokkal túráztak, és repültek is. Azt is kiszámolták, hogy átlagosan naponta 3550 forintot költöttek.

– Nem csak országhatárokat, hanem saját határainkat is kereszteztük, hiszen azelőtt egyikünk sem járt Európán kívül, úgyhogy minden egyes új ország, egy személyes felfedezés volt számunkra – mesélte büszkén a világutazó házaspárpár.

A rendezvény a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően valósult meg.

Forrás: www.felegyhazikozlony.eu, Bense Zoltán

„Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”

Picit elhúzódott Zárug Zita és Harkányi Árpád nászútja: 4 év alatt 4 kontinens összesen 46 országában jártak. Főként bringával, 40 ezer kilométert tettek meg, nagyjából annyit, amennyi a Föld egyenlítői kerülete. Ezalatt mindössze 11 defektet kaptak, és naponta fejenként 3353 forintot, vagyis havonta egy minimálbért költöttek.

Már a megismerkedésük sem volt mindennapi: Európa különböző pontjain kerültek egyre közelebb egymáshoz, mikor a 8600 kilométeres 100 nap bringa nevű expedíció keretein belül tekertek a kontinens legészakibb pontjáig. A randik itthon is folytatódtak, majd a 184. után megtörtént a lánykérés, a 258. után pedig az esküvő is. Nyilván a nagy nap sem lehetett konvencionális: a „bringás” esküvőn, élen az ifjú párral, a násznép is kerékpárra pattant.

A vicces low budget jegyében a virágokat a menyasszonyi csokorhoz Zugló utcáin szedték össze, a fátyol egy régi függönyből lényegült át, a vőlegény kalapja otthon készült kartonpapírból, a ruhákat pedig turkálóból, illetve a barátoktól szerezték, majd a ceremóniák után egy hatalmas bulit csaptak a Margitszigeten.

Volt is mire spórolni: Zita és Árpi egybekelésük napján, 2011. június 4-én pontosan tudta, hogy egy hét múlva világkörüli nászútra indulnak. A nagyszabású terv megszületéséhez mindössze annyi kellett, hogy Zita egy szép napon álmodozva elejtse Árpinak: még gyermekeik születése előtt szívesen belevágna vele egy hosszabb túrába.

„Tudom, hogy ez pont úgy hangzik, mint a legközhelyesebb Facebook-bölcsességek egyike, de az álomból tényleg úgy lett valóság, hogy elhitettük magunkkal, ez lehetséges, ez nekünk is sikerülhet” – kezdi a mesét Árpi, aki a fekvőbiciklizés ötletét adta az álomprojekthez. Az utazást természetesen hónapokon át tartó komoly kutatómunka és precíz tervezés előzte meg, majd közben sem bízták magukat a véletlenre. Végül egy gigantikus Excel-tábla született az út közben vezetett precíz naplóból: például büdzsé fillérre leosztva, kilométerek napra kiszámolva.

Ám ne is szaladjunk előre ennyire, hiszen úgyis mindenki azt kérdezi egyből: világkörüli út, de „mibű?”

Pedagógusi bérből is spóroltak a világkörüli útra

Zita és Árpi főleg az elején kapta bőven a „szkeptikus” hozzászólásokat, amelyek szerint ők csak unatkozó újgazdagok, akik megtehetik, hogy ide-oda utazgatnak, nyaralgatnak, nyilván anyuci-apuci finanszírozza az egészet. Holott Zita szerint ez a 4 év nekik maga volt az élet: „ilyen sokáig így utazni külön létmódot jelent, ami a legmagasabb szabadságfok, a határtalan boldogság és az elképesztő élményanyag mellett rengeteg küzdelemmel, ha tetszik, szenvedéssel járt.”

"Szóval azon túl, hogy a mi nagy luxusunk nettó félreértés, abban sem vagyok biztos, hogy ez kizárólag a felső-középosztály bulija” – vélekedik Zita. Tény, hogy a fiatal pár egy nagyobb kezdőtőkével indult el, amit nem máshonnan, mint Árpi informatikusi és Zita tanári béréből spóroltak össze. Mint mondják, a képlet nem túl bonyolult: volt annyi megtakarított pénzük, hogy vegyenek egy autót, de nem vették meg.

„Az mondjuk sokat segített, hogy nem volt havi törlesztőrészletünk és olyan beteg, idős családtagunk sem, aki tartós ápolásra szorult volna. Egyébként, ha csak a rezsire gondolok, évekig úton lenni számunkra sokkal olcsóbb volt, mintha itthon éltünk volna.” Zita és Árpi szerint kivételezett helyzetükre jó ellenpélda a nepáli világutazó története is, aki egy dollárnak megfelelő összeggel indult el otthonról.

„A saját anyja sem hitt abban, hogy a fia egyáltalán a fővárosig eljut-e. Végül ez a mélyszegénységből jött fickó 11 év alatt a világ mintegy 200 országából 150-be eljutott, ráadásul egy rozoga régi Csepel-szerű bringán. Hazatérve visszaadta a kölcsön kapott pénzt az anyjának. Amikor megkérdeztük tőle, hogy ezt mégis hogy, azt válaszolta, hogy nagyon jó mosogatásban: ahol tudott, munkát vállalt.”

Egyébként Zita és Árpi tudomása szerint a világutazók közül azok a legkeményebbek, aki napi egy dollárból éltek: „ez a legextrémebb, amiről valaha hallottam. Mi ennyire azért nem voltunk puritánok” – magyarázza Árpi, aki abban is hisz, hogy ha egy minimálbérnél több pénzből utaztak volna, világjárásuk közel sem lett volna ilyen tanulságos és élményekben gazdag, például nem lettek volna ennyire a helyiekre utalva, kevésbé léptek volna velük kapcsolatba.

Miután a pár 2 év után kifutott az előre beosztott büdzséből, nepáli kollégájuk példáját követve ők is munkát vállaltak. Miközben Árpi több magyar lapnak is szállította az utazási cikkeket, kiadtak 4 fotónaptárat, és a világ legdélebbi szőlővidékén szüreteltek a nagyszerű új-zélandi minimálbérért. Az állást sem HR-irodán keresztül szerezték: betekertek a helyi szőlőbirtokokra, és megkérdezték, hogy van-e munka. Egy hónap keresgélés után végül az első helyről hívták őket vissza.

„Kukáztunk, de azért ezt ne csináljátok utánunk!”

Ahhoz persze, hogy 4 éven át kijöjjenek havi egy minimálbérből, az is kellett, hogy útközben megtanuljanak olcsón és okosan élni, enni, öltözködni, közlekedni és szállást találni. „Kezdetben még kevesebbet, az 1550 nap után átlagot vonva pedig napi 3353 forintot költöttünk fejenként, ebben minden étkezés, szállás de még az óceánok feletti repülőutak ára is benne van” – meséli Árpi.

A legtöbbet talán a szálláson spóroltak: a couchsurfing mellett, ahol tehették, sátraztak. Ezen túl rengeget aludtak különböző templomokban és kolostorokban, főként Indiában, Latin-Amerikában pedig kiderült: a helyi turistagettókon kívüli kisvárosok rendőrkapitányságai és tűzoltó állomásai ingyenmenedéket nyújtanak az utazóknak.

Zitát például megdöbbentette, hogy itthon mennyivel többet eszünk annál, mint amennyire valóban szükségünk van. „Latin-Amerikában végig egy maximum egy liter űrtartalmú joghurtos dobozt cipeltünk magunkkal: amit abba beletettünk, az elég volt kettőnknek egy étkezésre. Az ételt egyébként jellemzően helyi, családi kisvendéglőkből szereztük” – mondja Zita, aki nevetve vallja be, hogy nem egyszer kukáztak, majd gyorsan hozzáteszi, hogy ezt nem feltétlenül kell utánuk csinálni.

Főként Ausztráliában folyamodtak a dicstelen módszerhez, ahol rendszeresen kiteszik a szupermarketek mögé a megmaradt, lejárt szavatosságú termékeket. Elmondásuk szerint így iszonyú mennyiségű, teljesen ehető ételt találtak, tudásukat a Google és a „Hogyan kukabúvárkodjunk” keresőszó kombináció hatékonyan gyarapította. Az igazi profikkal viszont egy másik földrészen, Arizónában, egy vegán frígen közösségben találkoztak. De kik is azok a frígenek? Akik ugyan nem szegények, mégis a kukából esznek: alapvető céljuk kiszakadni a fogyasztói társadalomból, ezért kerülik a pénzt, és ha tehetik, barterben dolgoznak.

Mindezek után adja magát a kérdés: „4 év alatt nem lett semmi bajotok?” „Ó, dehogynem” – jön a válasz. A rüh egy jó darabig kínozta őket, a hasmenés fel sem tűnt egy idő után, és a napszúrás is párszor elkapta őket, mert ahogy mondják, a fekvőbringa bizonyos klímán lényegében egy lábbal hajtható nyugágy.”

„A 4 év során mindössze egyszer pánikoltunk be igazán” – kezd bele Árpi legendás veseköve történetébe. „Négykézláb, remegve hánytam, és egy pokoli, meghatározhatatlan eredetű fájdalmat éreztem a hátamban. Hiába vittünk magunkkal tizenhat aksit, laptopot, telefont és mobilnetet, de épp nem volt se áram, se térerő. Közben dörgött az ég a Himalája, az Annapurna felett, és azt hittem ott halok meg Nepálban, mert megmérgeztek. Végül Zita felcsapta az útikönyvet, és megnézte, hol van kórház a közelben. Hihetetlen volt, hogy a pokharai kórházba érve, egy magyar vesespecialista doktornő látott el.”

Zita és Árpi szerint ebből a történetből is látszik, hogy előbb-utóbb minden nehézségük megoldódott, szóval nyugodtan bízzuk magunkat a kegyelemre, ez a világ egy remek hely. „A hírek alapján valóban háborúkkal, borzalmakkal és konfliktusokkal teli világban élünk, de a nagykép, a 360°-os valóság egészen más. Mi azt tapasztaltuk az út során, hogy az emberek mindenhol barátságosak, muszlimok, maorik, törökök, bárki barátsággal köszöntött bennünket. Még a legszegényebb emberek is megosztották velünk az otthonukat és az ételüket.”

Ezt a tanulságot, akárcsak az út során szerzett összes praktikus ismeretet Árpi és Zita is szívesen megosztja a hazai közönséggel: amióta 2015. szeptember 6-án hazaértek, rengeteg telt házas, zömmel az Y-generáció által látogatott előadást tartottak országszerte, sőt, hamarosan könyvük jelenik meg.

A pár tagjai egy pillanatig sem állítják, hogy kövesse bárki a példájukat, nem igaz, hogy kevesebbet ér az, aki nem indul világkörüli útra. Annak viszont szívesen segítenek, akit mindez érdekel. Úgy vélik, nagy spirituális élmény lehet egy ilyen út, ám József Attila fájdalmasan gyönyörű soraival figyelmeztet Zita: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.”

Lépjünk ki a komfortzónából, de ne essünk ebbe az életcsapdába!

Forrás: http://hvg.hu

Szerző: Hercsel Adél

Fotó: Mónus Márton

Végre Félegyházán is méltósága lehet az utolsó búcsúnak

Megújul számos útszakasz, további mintegy száz lámpával fejlődik a közvilágítás, csaknem 130 millió forint önkormányzati forrásból megépül az Alsótemetőben az új ravatalozó. Egyebek mellett ezek a fejlesztések szerepelnek Félegyháza város 2017 évi költségvetésében.

Két hónapos előkészítő munkát követően február 8-án elfogadta a képviselő-testület Kiskunfélegyháza város 2017. évi költségvetését. A 6 milliárd forintot megközelítő költségvetési főösszegből idén több mint egymilliárd forintot költ felújításokra, fejlesztésekre a város.

A mintegy 6 milliárd forintos költségvetésből a közintézmények működtetése és a városüzemeltetéssel összefüggő kiadások mellett jut pályázati önerőre és az itt élők komfortérzetét növelő beruházásokra is. De olyan mellőzhető, mégis minden félegyházi és a városba látogató örömét szolgáló célra is költ az önkormányzat, mint például a virágosítás. Idén soha nem látott számban kerül virág a belváros és a városrészek közterületeire: a főkertész koncepciója alapján tavasszal – a muskátlikon felül – mintegy 18 ezer növényt telepítenek ki a KVI szakemberei.

A polgármesteri program két sarkalatos pontja, az útfejlesztések és a városhoz méltó ravatalozó megépítése foglalja keretbe a város 2017. évi költségvetését. Mindkét fejlesztés több évtizedes lakossági igényt elégít ki.

A gyászolók, a hozzátartózok régi panasza Félegyházán, hogy a szeretteiktől vett végső búcsút beárnyékolja az Alsótemető ravatalozójának állapota. Sokszor lehet hallani érvként: a térség legkisebb falujában is méltóbb körülmények között búcsúztatják a halottakat, mint itt. Egy, a témában rendezett lakossági fórumon Csányi József polgármester így fogalmazott: a város tartozik azzal lakóinak, hogy megteremti az utolsó búcsú méltóságának feltételeit. Nos, úgy tűnik, hogy ez idén ősztől teljesül.

A beruházás előkészítése már korábban megkezdődött, és egy tudatos koncepció mentén jutott el a mostani kivitelezési fázisig. Mivel a jelenleg ravatalozóként működő épület elhelyezkedése és mérete sem alkalmas arra, hogy a kor szakmai elvárásai és a lakosság igénye szerinti épületnek adjon helyet, először területet vásárolt az önkormányzat, majd megkezdődött a tervezés. A végső koncepció többkörös, a lakossággal és a szakemberekkel folytatott egyeztetések során forrt ki. Két ravatalozóhelyiség lesz, az egyik a kisebb, családias, a másik a nagyobb szertartások megtartására alkalmas. A tervezésnél figyelembe vették a környékben élők kérését is, miszerint a látvány és a működés ne zavarja az ő mindennapjaikat. A várhatóan ősszel elkészülő beruházás az Alsótemető fejlesztésének csak az első üteme. A tervek szerint jövőre tovább folytatódik a mintegy fél évszázados hiányosságok felszámolása a ravatalozóig vezető zúzalékos út aszfaltozásával, a temető körbekerítésével, és a belső utak rendbetételével. A fejlesztésekből nem marad ki a Felsőtemető sem, ahol a ravatalozó korszerűsítését tervezi a városvezetés.

A főbb gyűjtőutak szisztematikus megújítása idén többek között a Dessewffy utca Bercsényi-Kaffka Margit közötti, gyakorlatilag az egész Kossuthvárost érintő szakaszának 125 millió forintos költségvetésű, és a Kiskun utca Sólyom és Sas utca közötti részének 36 millió forintot felemésztő újjászületésével folytatódik. A tavaly megkezdett lendület a Csólyosi úton sem lassul le: 2017-ben újabb egy kilométeres szakaszon folytatódik, és megkezdődik a Molnártelepi út felújításának előkészítése is. Az ígéretek szerint a bővítési területet ingyen megkapja a város a MÁV-tól, az ott lévő közművek áthelyezésére pedig 20 millió forintot irányzott elő az önkormányzat. Folytatódik a strand felújítása is, többek között parkosítással és térkövezéssel szépül tovább a régi, megkopott népszerűségéből az elmúlt évek fejlesztései nyomán mind többet visszahódító létesítmény. Új járdák és parkolók épülnek többek között a Dózsa György utcai és a Petőfi lakótelepen, a Móra városban szilárd burkolatot kap a teniszpálya és a szociális otthon közötti útszakasz, míg a Bikahegyben a Kökény utca kap aszfaltburkolatot.

Mindez azonban csak ízelítő Kiskunfélegyháza város 2017. évi költségvetéséből, amelyről részletesebben következő lapszámunkban olvashatnak.

Fotó: Kürti László