Bense Zoltán

Legendák nyomában járták Erdélyt a batthyányisok

A Batthyány Lajos Általános Iskolában 2010 óta minden évben megemlékeznek a nemzeti összetartozás napjáról, arról, hogy határainkon túl is élnek magyarok. Az idei, június 3-án tartott megemlékezésnek különös hangsúlyt adott az, hogy az iskola 7. osztályos tanulói a „Határtalanul” program keretében Erdélyben jártak az elmúlt héten. Az ott szerzett élményeiket egy kiállítás keretében osztották meg iskolatársaikkal. Az udvaron egy emlékfát is avattak, amelyen táblácskák jelzik az egykori Magyarország szép és kedves városainak, falvainak irányát, és azt hogy madártávlatban hány kilométerre vannak városunktól.

Makányné Óvári Éva a megemlékezésen elsőként azt a plakátot mutatta be a tanulóknak, amely azt ábrázolja, hogy a határon túli területek, amelyeket 1920-ban elcsatoltak Trianonban - mint egy kenyérszelet - hozzánk tartoznak. Mi vagyunk a közepe, de azok, akik a határon túli részeken élnek, és körbeveszik a mi kis országunkat, azok is hozzánk tartoznak – mondta az igazgató asszony.

A rövid bevezető után az Erdélyből nemrégiben hazatért hetedikesek vezényletével az iskola tanulói elénekelték a Székely himnuszt, majd megtekintették a „Legendák nyomában” nevet viselő erdélyi túrát bemutató kiállítást.   

A hetedik osztályosok „Határtalanul” program keretében tett erdélyi kirándulásáról a program egyik főszervezője, Sörös Józsefné intézményvezető-helyettes elmondta: A legtöbb gyermek először járt Erdélyben. Csodálkozással tapasztalták, hogy mindenütt beszélnek magyarul, meghatódtak a kedves fogadtatástól, vendéglátástól. Gyergyóújfaluban családoknál kaptak szállást. Megismerkedtek az ottani iskolásokkal, azzal, hogy milyen tantárgyakat és hogyan tanulnak, és természetesen a rövid együttlét alatt barátságok is kötődtek. Ellátogattak Félegyháza testvértelepüléseire is. Tordán a sóbányát és a hasadékot csodálták meg, Segesváron az ősi várban tettek sétát, Fehéregyházán a Múzeumkertben Félegyháza költőjére, Petőfi Sándorra emlékeztek. Korondra érve a kézművesekkel – fazekasokkal és taplászokkal – ismerkedtek.  

A csoporttal volt Bense Zoltán is, aki földrajztanárként a táj szépségét, különlegességeit ismertette. Volt miről beszélnie a Királyhágón, a Gyergyói havasok előtt utazva, a Békás szorost, és a barlangokat végigjárva.

Az iskola, élve a pályázat adta lehetőséggel, jövőre is megszervezi az erdélyi körutat. Diákok és nevelőik 2017-ben történelmi és irodalmi nagyjaink nyomába erednek.  

s. r.

Forrás:felegyhazikozlony.eu

A Batthyány Iskolában ezentúl emlékfa mutatja az utat az egykori Magyarország városaiba

..."a trombita lett a szenvedélyem"... - beszélgetés Reményi Lászlóval

Reményi László, az esztergomi Zsolt Nándor Zeneiskola rézfúvóstanára 2004-ben szerzett fúvószenekari karmesteri diplomát. 2007 óta vezeti az iskola fúvószenekarát. 2008 magyar zsűritagként minden évben részt vesz egy lengyelországi nemzetközi fúvószenekari fesztiválon. Pályájának alakulásáról, zenekarvezetői munkájáról beszélgettünk.

-              Zenész családból származol. Törvényszerű volt az, hogy te is ezt a hivatást választod magadnak?

 Manapság már ez nem annyira természetes, mint régebben falun, ahol magától érthetődően szállt apáról fiúra, szülőről gyermekre egy-egy szakma és hivatás. Mostanában már sokkal nagyobb lehetőségei vannak a fiataloknak a pályaválasztás területén, így könnyebben meg tudják találni azt az utat, ami nekik a leginkább megfelel. Számomra elég egyértelmű volt, hogy zenei pályán képzelem el az életemet, mert nagyon tetszett a hangszeres zenélés.

 -             Bár a trombita a fő hangszered, de ha jól tudom legelőször csellón kezdtél el játszani…

 Igen, mivel édesanyám csellótanár volt a zeneiskolában, ezért a testvéreim és én is először csellózni tanultunk. Aztán abban az időben, ha jól emlékszem a cselló és a rézfúvós terem egymás mellett volt a zeneiskolában, és amikor hat évesen mentem órára valószínű eltévesztettem az ajtót és a rézfúvósokhoz mentem be. A teremben éppen bent volt a tanár és mondta, hogy ha már bejöttem, akkor ne menjek úgy ki, hogy nem próbáltam ki a trombitát. Innentől kezdve a csellózásnak a sorsa megpecsételődött, és maradtam a trombitánál.

-               Ehhez édesanyád mit szólt?

 Kénytelen volt beletörődni, hogy attól a pillanattól kezdve trombitálni akartam.

 -              Mi vonzott annyira a trombitálásban?

 Abban az időben még nem volt a zeneiskolának hangszertár része, ezért minden teremben bent voltak azok a hangszerek, amik az adott tanszakhoz tartoztak. A rézfúvós teremben bent volt az összes trombita, harsona, kürt. Azok a fényes hangszerek meg az, hogy rögtön kipróbálhattam, milyen megszólaltatni egy trombitát, elsőre hatottak rám annyira, hogy végül a trombita lett a szenvedélyem . Ez hat és fél évesen nagy sikerélményt adott.

 -           Hat és fél évesen van akkora tüdőkapacitása egy gyereknek, hogy a fúvós hangszereket meg tudja szólaltatni?

 Ezek szerint nekem volt. Kezdetben a zenetanulásnál azt az időszakot kell idézőjelben túlélni, akár szülőnek, akár növendéknek, amíg egy jó, szép hangot meg tud szólaltatni a tanuló. Ez a vonósoknál lehet esetleg hosszabb, fúvósoknál picit rövidebb idő, a billentyűs hangszereknél pedig ez azért egyszerűbb, mert ott, ha leüt valaki egy hangot, akkor az elvileg egyből jól szól.

-              A Macskafogó című rajzfilmben a kisegér olyan szívhez szólóan szólaltatta meg hangszert, hogy a denevérek megkegyelmeztek neki és maguk közé fogadták. Mi kell ahhoz, hogy ezt a hangszert úgy szólaltassa meg valaki, hogy a megszülető dallamoknak nagy hatása legyen?

 A Macskafogónak azt a számát meg is tanultam, mert az nekem is nagyon tetszett. Elsősorban egy jó és speciális szájtartás az, ami a fúvósoknál elengedhetetlenül szükséges, különben a hangszer nem szólal meg rendesen. Valamint a légzés nagyon fontos, mert igazából nem is a tüdővel fújjuk meg a hangszert, hanem rekeszizommal/hasizommal. Ha ez megvan, akkor utána már csak rengeteg gyakorlás kell. Nagyon sok mindent aztán a levegővel szabályoz az ember, akár a hangmagasságról van szó, akár a hangerőről.

 -               Milyen zeneműveket válogatnál össze akkor, ha egy önálló koncertre készülnél?

 A stílusom inkább konzervatívabb. A barokkot nagyon szeretem, azon belül Bach a csúcs számomra. Valószínűleg valami ilyesmit, olyan műveket, amiben sok rézfúvós vagy trombita állás van.

 -             Ez azért fura, mert ha az ember elmegy és meghallgatja a fúvószenekart, ahol te vagy a karnagy, ott egy egészen más stílus érvényesül…

 Igen, a fúvószenekar egy kicsit más. Mielőtt átvettem a zenekart a növendékek érdeklődése kezdett hanyatlani, ami abból is adódott, hogy a végzős diákok közül többen is elhagyták a zenekart és többségében a kicsik maradtak. Nekik pedig nem ment annyira. Arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy a fiatalokat megnyerjem a fúvószenekarozásnak inkább a könnyűzene felé kell elmenni és nem a polkák, keringők, indulók irányába, ami akkoriban jellemezte a repertoárt. Olyan műveket kínáltam nekik, amiket jobban ismertek és szerettek. Az akkori szemléletváltás mostanra érett be igazán, ez abból is látszik, hogy 2014-ben kijutottunk Lengyelországba, a Nemzetközi Fúvószenekari versenyre, ahol ezüst minősítést értünk el. Ez a zenekar számára az első nagyobb kihívás volt, és tapasztalatszerzés szempontjából óriási előre lépésnek éltük meg. Azóta persze folyamatosan vannak koncertjeink, a legutóbbi például a Szent Erzsébet középiskola dísztermében adott félévi koncertünk volt, ahol nem fértünk el a színpadon. Most már igyekszem fúvószenekarra írt klasszikus műveket is játszatni a növendékekkel és becsempészni az általuk előadott művek közé. Talán érdekes, de ezeket a műveket is kezdik megszeretni.

-               Hogyan találsz rá az újabb és újabb zeneművekre?

 Már egy jó ideje járok Lengyelországba zsűrizni, ahol a fúvószenekaroknak le kell adniuk az előadásukban hallható kottákat a zsűri tagjainak, így én is megkapom őket. A leadott partitúrák közül szoktam elhozni néhányat, de van, hogy más zenekaroktól, karmesterektől, zenekarvezetőktől kérek műveket. Ilyenkor kölcsönösen cserélünk kottát. Sok kottával utána persze rengeteget kell dolgozni ahhoz, hogy a zenekar megszólaltathassa. Egy kottaíró program segítségével lekottázom és megcsinálnom a szólamokat a zenekar részére. Ha ez megvan, onnantól kezdve lehet gyakorolni a próbákon. Nagyon jól fejlődik a zenekar, egyre nehezebb műveket is tudunk játszani és remélem, hogy ez a fejlődés nem áll meg egy szinten, hanem folyamatos lesz.

 -               Mi motivált arra, hogy ne csak zenéljél, hanem tanítsál is?

 Elsősorban zenekarban szerettem volna játszani, de az nem jött össze. Engem érettségi után elég későn vettek fel a főiskolára és már akkor elkezdtem a Zsolt Nándor Zeneiskolában tanítani. Ez is egy gyakorlatilag sorsszerű dolog volt. A lehetőség adott volt, így abban az időben mégsem kellett egyik napról a másikra élnem és gyakorolnom a következő felvételire, hanem hasznosan töltöttem a napjaimat. Így jöttem bele a tanításba, azután jött a vezénylés és a fúvószenekar vezetése, amit nagyon szeretek. Természetesen mindig van a tanításban is öröm és sikerélmény, hiszen mindig akad egy-egy gyerek, aki kitűnik a tehetségével a többiek közül és ez jó dolog. A sikeres koncertek is sokat adnak nem csak a növendékeknek, hanem nekem és tanártársaimnak is.

További szép sikereket kívánok …

Forrás:http://csutortokblog.blog.hu

A mórások paprikáskrumplija nemzetközi sikert aratott

A Móra Ferenc Gimnáziumban nagy hangsúlyt helyeznek a nyelvoktatásra, és sokat tesznek azért, hogy a diákok anyanyelvi környezetben is gyakorolhassák nyelvtudásukat. Nemrégiben a sikeres Erasmus+ pályázatnak köszönhetően dr. Farmosiné Vízhányó Anita és Sinkó Edit tanárnő vezetésével hét diák vehetett részt egy angliai nemzetközi programban.

Isten nyugtassa Hazug Pistát

Tavaly márciusban még azt mondta: „Halálhíremet határozottan cáfolom”.

Idén már nem teheti meg ezt. Hazug Pista neve mellett immár két dátum szerepel: 1931. december 6. – 2016. január 1.

Baktai otthonában egy alfalvi család talált rá. Élete véget ért, nem lehetett visszahozni azok közé, akik ismerték, történeteiért rendszeresen felkeresték az egykori vadőrt. 1931–2016. A két dátum között eltöltött időben a nagy mesemondó sokakat nevettetett, és bár nem épített kacsalábon forgó palotát, nem hagyott vagyont maga után, feledhetetlenné tette magát. Olyan értéket hagyott, ami pénzen meg nem vehető, ami mással nem pótolható. Követte Panigay Róbertet, aki először figyelt fel arra, hogy Pista bácsi történetei nem csak mesélésre, leírásra is alkalmasak. Számos novella őrzi így a baktai remete csavaros észjárását. De szívesen látogatta őt Berecz András mesemondó, a tévéstábok garmada, és sokan forgatták már azt a könyvet is, amely Hazug Pista igazsága címen jelent meg, és amelyben ő maga mesél. Mesél egy másik valóságról: amikor a bársonyos viperák lepotyogtak az égből, amikor a rókát úgy megijesztette, hogy az „jettibe” kiugrott a bőréből, nem kellett megnyúzni, vagy a szárazságbeli halakról, melyek két éves korukban sem tudtak még úszni.

Szórakoztatott ő nemrég báli közönséget Alfaluban, de ha szavában hinni lehet, Andropovval, Hitlerrel is parolázott, hogy a pápával való cimboraságról ne is beszéljünk. Azt mondta, akkorát kell gurítani, hogy az ember, ha a lábát el nem kapja, megüsse, és olyan hazugságokat kitalálni, hogy aki mondja, még az is elhiggye.

Gyakran önmagát is megnevettette. Így hát nekünk sincs jogunk elsiratni őt – nagyot derülne odafent, ha zokogni látna. Egy dolgunk van mindannyiunknak: hálásnak lenni, hogy ismerhettük, és életben tartani történeteit minél gyakrabban felemlegetve.

~ Balázs Katalin ~

Forrás:http://www.szekelyhon.ro, https://www.facebook.com/hazugpista

sokszinuvidek.24.hu

Hazug Pista és a gombakő valósága

„Ez tény s való” – mondja Hazug Pista, s igazságát nem lehet kétségbe vonni. A Baktán élő remete sokszor szórakoztatta már a horgászokat, vadászokat történeteivel, melyek lehet, hogy súrolták az igazság határát, de mindenképp kívülről. Járt ő a medve barlangjában, kiugrasztotta bőréből a rókát, szelídített farkast, és olyan nagy békát tett a nyelőre, hogy az hóna alatt két csukát hozott ki a Marosból. Ezúttal amit nekünk megmutatott, tény és való, bár elmélete mesébe is beillene.

„Én magát olyan fehérnépnek ismerem, akiben a szó nem áll meg” – fogadott minapi látogatásom alkalmával baktai tanyáján Hazug Pista. Becsületes nevén Köllő István elrúgta már a nyolcvan évét, hajdan vadőr volt, aztán ott ragadt a szomszédság nélküli vityillójában. Az arra járó rend helyett egy torzonborz ember mesés történeteit találja itt, olyanét, akinek életéről sok fáma kering a térségben, még a mesemondók is hozzá térnek be ötletet meríteni. Igaz kell legyen, mert Hazug Pista mondja, hogy volt ő kontrakommandós is, Andropovval osztálytárs és padtárs, Hitlerrel beszélő viszonyú, s Ceauşescuval vadászpajtás, amíg kapcsolatuk meg nem romlott, s az éjszakára szállást kérő államfőt ki nem utasította baktai hajlékából.

Ezúttal nem mesével fogadott, kirándulásra hívott meg. „Olyan csoda van itt az erdőben, hogy azt látni kell. Kevesen ismerik, s ha én nem leszek, ki mutatja meg? Az alfalviakból is csak páran látták, pedig annyiég van a szekérúttól, hogy ha jól fenéken billentenének valakit, pont a tövére esne” – csigázta az érdeklődést, majd közölte, hogy alkalmas napot kell keressünk a kiruccanásra. Egyeztetünk: másnap érkezek.

Ajtajában fogadott az öregember, intett, várjak, átöltözne. Nem meglepetés, egyszer még kiöltözött egy fotózáshoz: a kék ballábas csizmához zöld jobblábast húzott. Le a kalappal, tiszta menőkék voltak, s a színek közti differenciától igazán el lehet tekinteni, mert ilyent hozott a megáradt Maros.
Most is kiöltözött Pista: szalmakalapját zöld vadászosra cserélte. Mielőtt okáról kérdezhettem volna, közölte, kiránduláson fontos, hogy a fedő fején maradjon, s ezt bizony sosem viszi el a szél. Haladtunk hegy felé a baktai úton, egyenesen előre a hétvégi házak között. Egyik szerény, másik pompás, harmadik szinte palota. Meg is jegyezte Pista bácsi, a nagy ház udvarán igen jóízű forrás fakad, de a tulajdonosai, amilyen emberek, biztos képesek voltak bevinni a házba is a vizet.

Haladgattunk, s Hazug Pista mesélte, mitől lett ő hegylakó, milyen is volt, amikor háború idején először tekintette meg ezt a helyet, ahonnan minden irányba felfelé vezet az út, csak a Maros fut lefelé. Úgy történt az, hogy egy idegent bújtatott a gyergyószentmiklósi pincéjében, a pityókás láda alatt, akiről aztán kiderült, maga az orosz „komandament”. Tudott magyarul, de megtiltotta, hogy szót váltsanak idegenek előtt, s meg is fenyegette Pistát, ha ezt nem tartja be, kötelet kap, mert a golyó róla leperegne. Ő bízta meg, hogy az ökreivel élelmet vigyen a baktai bunkerhez. „Reggel négy órakor mentünk, olyan út volt itt ki, hídlások, pocsolya, minden, hogy hasig mentek az ökrök s a szeker benne. Egyebütt nem volt bajunk, itt a hídnál a tekergő román hányódók reánkálltak, hogy vegyék el a holmit. Azokat a muszkák kiseperték. Nekünk azért nem kellett megállni. Na, én akkor jártam itt Baktán legelőször.”

A Varga-pataki eltérőhöz értünk, az öreg mutatta az egykori bunker helyét, majd intett, jobbra tartsunk az útelágazásnál, Baktafő felé. Ha erről az útról nem térünk le, Görgénybe visz, ott, a kastélynál van a turistajelzés, s arra, ha ráállunk, egyenesen a Bucsin-tetőig elvezet. De mi olyan távolra nem kívánkoztunk, az eltérő után pár száz méterre megállított. Kicsi buglyakő – mutatta a kőtömböt, kőhajításnyira az úttól –, melyhez közelférni csak úgy lehetett, ha átjutunk a Jajgató patakán. Hitvány kicsi pataknak tűnt, a hegylakó mégis megkérdezett, kételkedve: „ugyanbiza, maga ezen át tud-e döcögni?” Átdöcögtem.

Ő megállt a patakparton, s csak a fejével intett, nézzek a hegyoldal irányába. Ott volt egy gomba. Kőgomba. Több méter magas, rendes kalapforma a tetején, karcsú szára s még tönkje is, sziklából. Sokféle kavics cementálódott össze benne, úgy tűnt hozzá nem értő szemmel nézve, s hümmögtem is a vulkáni hegy eme képződményén.

Pista bácsi aztán megfejtette a gombakő rejtélyét. „Ezt én akkor láttam életemben először, amikor háborúkor az eleséget hoztam. A bunkertől kicsit elcsavarogtam, mert én világéletemben olyan ember voltam, akit érdekelt, mi, hol s miért van. Ezt nem emberek faragták, most már elhiheti. Úgy jött létre, hogy nagyon régen, mikor itt még az őstenger volt, a víz épp a kő talpáig ért, s a hullámok addig nyaldosták minden oldalról, amíg a szára kialakult, a kalapja pedig épen maradt. No, ilyent nem lát az ember mindennap. Ha kap olyant, aki kíváncsi, mutassa meg neki, ejsze, ha jól megfigyeli az utat, ide még egyszer visszatalál.”

Kételkedni kár lett volna, csak ígértem, másoknak is leszek e túrán társa, s hagyogatta, azt is mondjam majd el, hogy miért nevezik Jajgatónak a patakot: „előre nem lehet tudni, hogy melyik napnak melyik órájában, de ezen a részen meg-megszólal a föld. Olyan hangokat ad ki, mintha jajgatna, de időt kell itt tölteni annak, aki hallani akarja.”

Ha időnk lett volna, biztos kerül még mese a jajgatáshoz, de unszolt az öreg, menjünk el még kedvenc gombászó helyére is. Róttuk a száraz avart, egy légyölő galóca környékét fésültük át, hadd lássuk, közelében kibújt-e a hirip, majd egy szomorú fenyőalját találtunk. Keserűgomba lett volna bőven, de Pista bácsi eltanácsolt leszedésétől, azt mondta, ő életében ritkán volt olyan éhes, hogy azt megegye.

Szürkülödött, hazafelé indultunk. Hazug Pista arról beszélt, hogy az emberiséget tönkreteszi a civilizációnak nevezett nyavalya, s a megbolondult kétlábúak kiirtják az életet a földről. „Ez a lehetetlen időjárás olyan dolgokat hoz létre, hogy napok alatt hihetetlen változások történnek. Egyik percről a másikra a nap úgy süt, hogy az embernek a bőre pattan el, robbanunk el, még a béka hátáról is leégeti a bőrt, a tyúk seggibe megsül a tojás, s aztán olyan eső zuhan le, hogy az ember gutaütést kap tőle. Ha így megy a dolog, a Marosba vizet kell hordjunk, hogy a halak szomjan ne dögöljenek. Eljön az az idő, amikor a halak háromévesen tanulnak meg úszni, mert csak akkor jutnak vízhez. De az is megtörténhet, ha fordul az idő, s megesősödik, mint ahogy még egyszer volt, hogy a házam padlásán a patkányfogó csukát fog.”

Búcsúztunk jókedvvel, viszontlátással, a teremtésről és őstengerről, az emberiséget fenyegető tragédiáról meg is feledkezve. Elmúlt a melankólia, Hazug Pista visszatért humoros kedvébe, s mint ismerőseitől szokott jókívánsággal elköszönni, még utánam kiáltott: „Essen, havazzon, csak rossz idő ne legyen!”

Forrás: http://gyergyoalfalu.ro, Szekelyhon.ro