Bense Zoltán

Hiánypótló szakmai nap a művészeti iskolában

A zenepedagógusoknak, a hangszeren tanuló általános- és középiskolásoknak évtizedek óta rendszeresen megszervezik a továbbképzéseket, a bemutató találkozókat és versenyeket. A drámapedagógusok és a színészettel foglalkozó gyerekeknek és pedagógusaiknak az ilyen találkozási lehetőség ritkán adatik meg. Az Alapfokú Művészeti Iskola ezt a hiányt pótolva szervezett „Színházművészettel a tanítás szolgálatában” címmel szakmai napot február 27-én.

Kóti Árpád: nincs velem senki, csak a közönség, meg az Úristen

Lehetett volna tornatanár vagy erdőmérnök is, végül színész lett. Kóti Árpád közel ötven éve játszik a Csokonaiban.

1954-ben három főiskolára is felvették. Mi alapján döntött a színészet mellett?

Kóti Árpád: Úgy gondoltam, túl sokat kellett volna tanulni Sopronban, az erdőmérnöki karon… Ehhez képest színészként még most is tanulok, pedig a 78. évemet töltöm be novemberben. A testnevelést azt szerettem, sportoltam is, birkóztam meg fociztam sokáig, de volt néhány sérülésem és abba kellett hagynom. Nem zavarja, ha rágyújtok? Mert engem piszkosul zavar… De nem tudok vele mit kezdeni, 12 éves korom óta szívom. Most tíz szál körül járok, korábban viszont napi három doboz is elment.

Az nem kevés. De volt is hatása, mivel az elmúlt félévben sokat betegeskedett…

Kóti Árpád: Megműtöttek, mert rossz indulatú daganatot találtak a tüdőmben. Szerencsére le tudták venni. Ez fiatalabb embereknél sem egyszerű, de nekem elég jó génjeim vannak. Paraszti családból származom, egy eldugott kis faluban születtem – Bucsán. Hatan voltunk testvérek, az apám írni-olvasni ugyan nem tudott, de nagyon okos ember volt, a kubikusoknál bandagazda, köbméterben tudott számolni. Ő volt az első kaszás is a faluban, én meg a marokszedője. Tízévesen már mentem utána a hosszú dűlőn mezítláb, és szedtem a markot, ami szörnyen kemény meló…

Ebből a világból kiutat jelentett volna a tanári pálya?

Kóti Árpád: Azt, bár az is igaz, hogy én akkoriban csak sejtettem, mi is ez, mivel nem volt tornatermünk sem. A mi tornaóráink abból álltak, hogy fel kellett ásni a tanár kertjét… Akkor először ültem vonaton is, amikor elmentem felvételizni Kiskunfélegyházára, a középiskolába.

Végül mégis a színház világában kötött ki. Hogyan?

Kóti Árpád: Volt egy jó magyartanárom, Illéssy Pista bácsi, aki nagyon szerette a verseket. S amikor a biztatására elindultam egy megyei szavalóversenyen és megnyertem, azt mondta, menjek el színésznek. Én addig még színházban sem jártam, színészeket is csak a moziban láttam. Jelentkeztem a színművészetire, ahol Básti Lajos felvételiztetett. Mások monológgal készültek, szépen felöltözve mentek, én meg egy rossz fekete nadrágban, pólóban, egy mezítlábas saruban érkeztem Petőfi versével, a Szülőföldemen című költeménnyel. Felvettek, én meg hazamentem, és kint dolgoztam a földeken, amikor jött egy távirat, hogy mennem kell második felvételire is. A pipától nem láttam. Gyorsan összeszedtem száz forintot a haveroktól, és azt mondtam, megyek, kiverem a balhét. Ahogy voltam, atlétatrikóban meg ócska nadrágban kirohantam az állomásra, felutaztam, s berontottam az Ódry-terembe, ahol valaki éppen szavalt. Én meg azt mondtam: idefigyeljenek, most már mondják meg nekem, hogy felvettek-e vagy sem, mert én Bucsáról jövök a cséplőgéptől, és nekem erre nincs időm. Erre odajött Gellért Endre, a nagy rendező, és azt mondta: Árpád, nyugodjon meg, fel van véve. Menjen haza, a harmadik felvételire már nem kell jönnie… A legkedvesebb tanítványa lettem, csak kettőnkhöz jött el megnézni az első bemutatót: Őze Lajoshoz Miskolcra és hozzám Békéscsabára.

Oda hogyan keveredett?

Kóti Árpád: Tulajdonképpen száműzetésbe mentem, mivel diploma előtt tíz nappal kirúgtak a főiskoláról. Vizsgaelőadás után hazafelé konfliktusba kerültünk páran a rendőrökkel. Előállítottak minket, társaim bocsánatkérés után távozhattak, erre én viszont nem voltam hajlandó. Később Molnár Gál Péter kritikus írta rólam ennek kapcsán, hogy “tulajdonképpen nincs is iparengedélye, nincs is vele senki, csak a közönség, meg az Úristen”… Csabáról különben úgy jöttem el, hogy láttam, már az ügyelő is nagyobb szerepet kap, mint én, ezért továbbálltam Egerbe.

Debrecenben viszont gyökeret eresztett, pedig innen sokan elmentek. Kóti Árpád hogy maradt itt?

Kóti Árpád: Nekem ez a város már akkor tetszett, amikor még nem is jártam itt, csak olvastam A két koldusdiákot Mikszáth Kálmántól. Ennek a városnak van valami a levegőjében. Szeretem Debrecent. Itt a közönség is más, itt nem vesznek be a nézők minden maszlagot. Hívtak engem Kaposvárra is, de azt mondtam, nem megy, nem tudom itt hagyni Debrecent. Végül elvállaltam két szerepet. Kérdezték aztán a végén, mi a különbség, én meg mondtam, hogy semmi, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Csak éppen megfejtettem a titkot, amire be is rágtak rendesen. Összefogtak ugyanis Ascher Tamás, Zsámbéki meg Babarczy László, hogy majd egy nagy színházat csinálnak ott. S minden előadásra vittek ilyen hosszú hajú gyerekeket két busszal, vagy hatvanat. Felültették őket a kakasülőre, s mikor vége lett az előadásnak, ezek verték a tamtamot. Amikor mentünk tájolni, akkor is hozták őket. Egyszer viszont lerobbant a busz, nem tudtak jönni – s volt is akkora nagy bukás… (nevet) Ezt csinálták, ez a titok. Én ezt elmondtam nekik, mire a feleségem nagyon letolt, hogy csinálhatok én ilyet.

Itt van közel ötven éve: mit kapott Debrecentől?

Kóti Árpád: A feleségemet. A családomat. Összesen két nőt szerettem életemben, az anyámat, meg Ildit, a feleségemet. Nincs több. Nem is kell. S persze, sok-sok szerepet… Volt évad, amikor tíz szerepet játszottam. Ennél többet talán csak Békéscsabán, ahol az első évben 366 előadásom volt, miközben egy hónapon át filmeztem.

Nem hiányzott Budapest soha? Nem vágyott oda?

Kóti Árpád: Nem, mivel nem szeretem. Ahogy Párizst sem, ahol a Képzeletbeli operett előadásával jártam. Pedig ott olyanokat mondott nekem egy nő a francia-magyar kapcsolatok intézetéből, hogy én vagyok a világ egyik legnagyobb színésze. Nem győztem tiltakozni, hogy ez nem igaz, majdnem össze is vesztem vele. Nem tudom különben, mit szeretnek abban a városban. Sétáltam a Champs-Elyséesen, és azt mondtam, ugyan már, az Andrássy út sokkal szebb.

A francia közönség mindenesetre rajongott a debreceni színészekért. De Kóti Árpádot itthon is szeretik a nézők. Van kedvenc darabja?

Kóti Árpád: Nagy sikere volt a Katonában a Márton partjelzőnek, azt nagyon szerettem. De a Kapaszkodj, Malvin, jön a kanyar című darabot is. Azt még 1968-ban mutattuk be, és egy halott katonát játszottam benne… Csináltam egy keresztet, és kimentem a színre azzal, hogy ez a legnagyobb rang, hősi halottnak lenni. Nincs gomb az ingen, nincs gomb a sliccen, mégis mindenki köszön: az őrmester, a tizedes, a szakaszvezető, a tábornok mind szalutálnak… Ez egy nagy, nyolcperces monológ volt, és amikor a végére értem, majd szétszedte a közönség a házat. Amikor leadta a tévé, kaptam egy levelet Lőrincze Lajostól. A nagy nyelvész behatárolta a tájszólásom alapján, merre születtem. Leírta Ecsegfalvát, Füzesgyarmatot, Dévaványát – csak éppen pont Bucsát nem tudta eltalálni…

Nem lehet véletlen, hogy felkeltette Lőrincze Lajos figyelmét, hiszen a legszebben beszélő magyar színészek egyikének tartják. Szívesen mond verset is.

Kóti Árpád: Még a főiskolán Básti felküldött a színpadra szavalni. Mikor mondtam, hogy József Attila versével, a Hazámmal készültem, leintett, hogy azt hagyjuk, az még korai, vagy három év múlva vegyem elő. De én addig kértem, hogy tanár úr, ha már megtanultam, hadd mondjam el, hogy végül engedte. Elkezdtem, és láttam, hogy egyszer csak feláll, jön felém, úgy hallgatja. Amikor befejeztem, ő is, az osztálytársak is – Margittai Ági, Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula meg a többiek – elkezdtek tapsolni.

Most viszont egy egészen más feladata van. Mi is ez?

Kóti Árpád: Októberben mutatta be a színház Feydeau darabját, a Bolha a fülbe című vígjátékot. Ezt már vagy harmadjára játszom, Iszakosz vagyok benne. Ez kis szerep, fontos ugyan – de akkor is kis szerep. Bár azt mondjuk, kis szerep nincs, de azért van, mert egy III. Richard az egészen más. A Bánk bán is nagy szerep, meg a Tiborc is az. A Tiborc viszont elkerült engem. Ez bánt, ez kellett volna, szomorú, hogy itt vagyok ennyi idősen és nem tudtam eljátszani… Abban különben mindegy, mekkora egy szerep, mert ugyanúgy készülni kell rá. Nekem arra van szükségem, hogy próbálhassak.

Többször írták, hogy Kóti Árpád nem játszik, hanem magát adja a szerepekben. Ezt lehet tanulni? Min múlik, vagy mitől működik?

Kóti Árpád: Én minden szerepben én vagyok. A Károliban is az voltam, a Libertében is. Pedig a darab, a Liberté egyébként nem jó, az előadás mégis az volt. (Össze is vitatkoztam a szerzőjével, Szőcs Gézával…) Szerintem az nem színész, aki úgy megy próbálni vagy játszani, hogy most megbukok… Erre mondta Makay Margit, hogy olyan nincs, hogy valaki rossz színész, mert az már nem is színész, hanem valami vállfa. Ezt nem lehet másképpen csinálni. Vagy érzem, vagy nem érzem. Ennyi az egész. Nincs ennek titka.

Forrás: Szénási Miklós (dehir.hu)

Móra Ferenc félegyházi volt, mint mi magunk

Móra-felolvasónappal kezdődött meg február 5-én Kiskunfélegyházán a Móra- emléknapok programja. A városi könyvtárban közel 200 fiatal és felnőtt hallgatta és élvezte Móra Ferenc verseit, novelláit és prózáját az általános- és középiskolások előadásában. A felolvasónapon itt voltak a félegyházi iskolák határon túli partner iskoláinak képviselői is, akik valamennyien városunk szeretett írójának nevét viselik. Erdélyből Zimándújfalu és Székelyudvarhely ifjú előadói érkeztek a gimnázium, illetve a Constantinum Intézmény meghívására. Vajdaságból a Kevi Móra István Művelődési Egyesület képviseltette magát.

A rendezvényen Vészits Andrea, Móra Ferenc dédunokája köszönetet mondott azért, hogy Kiskunfélegyháza évről évre ilyen szeretettel emlékezik meg szülöttéről. Örömét fejezte ki, hogy a fiatalok ismerik, szeretik, és szívesen olvassák közönség előtt is a nagy mesemondó műveit.

A felolvasónap előadóit és vendégeit Csányi József polgármester többek között ezekkel a gondolatokkal köszöntötte: Móra Ferenc az egyik legkedveltebb magyar író, akinek a könyveit jó volt olvasni gyerekként, és szórakoztató ma is, felnőttként. Az olvasó gyönyörködik, néha együtt izgul a hősökkel, közben mosolyog, bár érzi, hogy tragédiákról van szó. Az ember szívébe zárja az írót.

Az ő szava a legtisztább magyar beszéd, az ő észjárása a legigazibb magyar gondolkozás, és az ő bölcs szeretete a legmélyebb magyar érzés. Mert Móra Ferenc félegyházi volt, mint mi magunk. Azokon az utcákon járt, amelyeken mi is járunk, azt kapta a városunktól – apjától, anyjától – amit mi is kapunk.

A rendezvény szervezői virággal és ajándékkal köszöntötték Vészits Andreát, Móra Zsuzsannát, Móra István dédunokáját és a határon túlról érkezett vendégeket.

H. S.

Forrás:Félegyházi Közlöny

Engem Félegyháza tett színésszé

Kóti Árpádot választották 2014-ben a Nemzet Színészének. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes, kiváló művész, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház színművésze 1954-ben Kiskunfélegyházán a Tanítóképző testnevelő szaktanítói tagozatán szerzett tanító képesítést. A művész kitüntetéséhez Félegyháza nevében Csányi József polgármester gratulált.

A Nemzet Színésze - aki 2014 november 15-én lett 80 éves - debreceni otthonában fogadta a köszöntést december 29-én. Csányi József egy Félegyháza anno… kötettel, és Rátkai Zsuzsanna - a Holló László Képzőművészkör alkotójának - festményével ajándékozta meg a művészt. A sajtó munkatársai Illésy István tanár úr 90. születésnapján készült felvétellel és a Selb-borászat vörösborával kedveskedtek.

A találkozás során elsőként Kiskunfélegyházára kerüléséről, az itteni élményeiről beszélgettünk Kóti Árpáddal.

- Bucsán, egy Karcag közeli, Békés megyei községben születtem 1934-ben. Azt, hogy miért akartam testnevelő tanár lenni, arról fogalmam sincs. Az én iskolámban még tornatermünk sem volt. A tornaórák abból álltak, hogy a testnevelő tanárunknak volt egy nagy kertje, azt ősszel felástuk, tavasszal bevetettük krumplival, babbal, meg mindennel, ami kell egy háztartáshoz, majd kapáltuk és begyűjtöttük, amikor kellett. Ez volt a tornaóránk. Hogy ezek után mi juthatott eszembe, hogy tornatanárnak jelentkezzek, azt máig nem tudom. Mindenesetre 1950-ben beadtam a jelentkezésemet, és jött is az értesítés egy május végi napon, hogy vasárnap délelőtt 10 órakor Félegyházán kell lennem a felvételin. Azt sem tudtuk odahaza, hogy merre van Kiskunfélegyháza. Mindenesetre kiderítettük. Kaptam húsz forintot az utazásra, édesanyám csomagolt az útra két szelet zsíros kenyeret, én pedig beszaladtam Karcagra a vasútállomásra. A pénztárnál azonban kiderült, hogy a pénzem nem lesz elég Kiskunfélegyházáig. Akkor azt kértem, hogy addig szóljon a jegyem, amennyire elegendő a húsz forint. Tiszakécskéig jutottam. Leszállva a vonatról, futva indultam tovább, bízva abban, hogy még időben megérkezem. Persze ez nem jött össze. Amikor beértem a Tanítóképző udvarába, már vége volt a felvételinek. Ekkor elkezdtem bőgni, hogy hiába tettem meg futva a közel negyven kilométert. Miközben hangosan zokogtam, a platánfa alól egy öblös hang szólított meg. Mi van fiam, miért jöttél – kérdezte. Elmondtam a történetet, mire ő csak annyit mondott: várj egy kicsit, és bement az irodába. (Mint később megtudtam, felhívta a kécskei állomást és megtudakolta, hogy valóban láttak-e ott engem.) Visszajött és csak annyit mondott, fel vagy véve. Ő volt Tulit Péter bácsi. Az a tanár, akit később is nagyon szerettem, és úgy gondolom, ő is engem. Így kezdődött az én keserves, mégis gyönyörű négy évem, amit soha nem tudok – nem is akarok – kitörölni az emlékezetemből.

- És hogyan folytatódott?

- Mi ott mindent megtanultunk. Nagyszerű tanárainknak köszönhetően Emberek lettünk. Egyik legkiválóbb tanárunk Illésy Pista bácsi volt, aki mindent tudott a világ- és magyar irodalomból. Nagyon szeretett engem, pedig nem voltam se jó tanuló, se jó sportoló. Olyan erős közepes volt a tanulmányi eredményem. Az egészről nem tudok mást mondani: mindent neki köszönhetek. Pláne azt, hogy színész lettem. Rábeszélt erre, amikor azt mondta, hogy „te olyan gyönyörűen mondod a verset, hogy neked színésznek kell lenned”. Hiába mondtam én, hogy azt sem tudom mi az a színész, de ő csak biztatott. Az persze hozzátartozik, hogy azt a két verset, amit tudtam, többször elmondtam iskolai-, városi- és megyei versenyeken, és nyertem.

- És a biztatásra jött a színművészeti.

- Igen. A színművészeti iskolában Básti Lajos volt a felvételiztető tanárom. A Szülőföldemen című verset adtam elő. Nem jutottam a végére, mert közbeszólt: „ne is mondd végig, gyönyörű ez” – és felvett.

- De nem csak a színművészetire jelentkezett és nyert felvételit.

- Valóban. Azért akartam mindenáron főiskolára vagy egyetemre menni, hogy megússzam a katonaságot. Ezért három helyre is beadtam a jelentkezésemet. Felvettek a soproni erdőmérnöki karra és a testnevelési főiskolára is, de természetesen a színművészetit választottam. Hozzá tartozik a történethez, hogy én paraszt származású voltam, és akkor ez előnyt jelentett. Én soha nem kerülhettem volna el Bucsáról akárhová. Ezt mindig elmondom, mert tény. És én nem tudok hazudni.

- A szakma és a kritika azt mondja Kóti Árpádról, hogy az egyik legszebb hangú és legtermészetesebb magyar színész.

- A természetesség a falumból jött velem, a génjeimnek köszönhetem. Hiába mondom, nem hiszik el, hogy ezt a szakmát nem lehet megtanulni. Egy darabig lehet, de az úgy is marad. Van ennél kegyetlenebb hivatás? Én nem ismerek. Ki kell menni a színpadra és őszintének kell lenni, meg jónak.

- Többször is hívták a fővárosba játszani, de mindig Debrecenben maradt. Miért?

- Ennek oka, hogy én Pestet nem szeretem, semmi több. Minden a fővárosban van, és aki ott él fölvág. Pedig nincs mire fölvágni, mert Budapest lakosságának 80-90 százaléka vidékről érkezett. Ezt mindenki tudja. Ennek tükrében, hogy lehet elnyomni egy ilyen várost, mint Debrecen? Debrecen nekem a mindenem. Azért, mert gyerekkoromban olvastam Mikszáth Kálmán „A két koldusdiák” című regényét. Ez ebben a városban játszódik, és én akkor, 10 éves koromban beleszerettem. Eldöntöttem, ha lehet választani, akkor én itt fogok élni. Ez bejött. Hívtak engem a Nemzetibe, Kazimír Károly a Thália Színházba is, de nem! Soha nem mentem sehova. Ha én utazom Pestre, már Hajdúszoboszlónál rám jön a honvágy, fordulnék vissza.

- Térjünk vissza egy kicsit a színművészetihez. Úgy hírlik, hogy nem volt zökkenőmentes a diploma átvétele.

- Erről nem nagyon szívesen beszélek. Egyszerűen belekeveredtem egy politikai galibába.

- Mégis, mondana erről valamit? -

Hát jó. Úgy történt, hogy hárman kimentünk a testnevelési főiskolára előadást tartani és meglátogattuk a barátainkat. Fele tanítóképzős osztálytársam tanult akkor ott. Előadás után maradtunk és jól berúgtunk. Hajnaltájt mondtam a barátaimnak, hogy most már menjünk haza, mert délelőtt próba, este előadás vár ránk. Elindultunk a diákszállóra, közben én belepisiltem a Dunába. (Nem tudom mi ebben a baj.) Egyszer csak megszólalt két férfi és azt mondták: „ezek voltak az 56-os huligánok”! Úgy berágtam erre, hogy elküldtem őket „mindenhová”. Nem volt verekedés, de veszekedés azért igen. Aztán beszálltunk egy taxiba, hogy hazamenjünk. Nem sokkal később megállítottak bennünket a rendőrök azzal, hogy azonnal bevisznek bennünket az őrsre. Át kellet szállni a rendőrautóba , és össze- vissza vertek bennünket. Még józanul sem, de részegen különösen nem tudja elviselni az ilyet az ember. Csíptem, rúgtam, haraptam, vágtam. Bevittek bennünket a Vadász utcába, és ott is piszokul elvertek, majd külön-külön bedobtak bennünket egy kóterbe. Akkor állítólag én mondtam egy olyat (én nem emlékszem rá), hogy „Kádár-huszárok lógni fogtok még”. Ez 1958 márciusában volt. Hát nem erről szólt akkor a politika! Aztán jöttek, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, mert a két barátom már megtette. Én nem írtam alá. A társaimat elengedték, én maradtam. Már harmadik napja ültem, amikor bejött értem Major Tamás és Gellért Endre. Ezt nagyon köszönöm nekik, hogy kimentettek, mert ha ezt, akkor komolyan veszik, engem fel is akaszthattak volna. Így megúsztam. De azt nem, hogy a színművészetiről a diploma átvétele előtt kirúgjanak. Négy évig voltam szilenciumon. Azért valahogy sikerült Békéscsabára szerződnöm, de megérkezésemtől kezdve figyeltek. Minden második héten jelentkezni kellett a rendőrségen. Ebből azért kimásztam valahogy. A történethez tudni kell, hogy apám hű kommunista, illetve nem is kommunista, hanem Parasztpárti volt. Két év elteltével valakiknek eszébe jutott, hogy meg kellene már nézni, hogy ennek a Kótinak kik is a szülei. Elmentek Bucsára egy nagy fekete kocsival és megálltak a házunk előtt. Ki akartak szállni, amikor meglátták, hogy az eperfa alatt ül az apám Veres Péterrel és Szabó Pállal. Nem szálltak ki, visszahajtottak Pestre. De engem már másnap hívtak telefonon, hogy azonnal menjek a minisztériumba. Bementem. Meglepetésemre elnézést kértek tőlem. Kérdeztem, hogy ezt miért teszik? Azért, mert megtudtuk, hogy kik az ön szülei – válaszolták. Ezért? Ezért kár volt felhívni. A szüleimet ismerem – mondtam, és rájuk vágtam az ajtót.

- Túl a nehézségeken .egy nagy ívű pálya vette kezdetét. Színészi munkáját a Nemzet Színésze cím elnyerése előtt 12 kitüntetéssel ismerték el, köztük a Kossuth-díjjal.

- Én erre a pályára nem azért jöttem, hogy díjakat kapjak. Azért jöttem, mert színész akartam lenni. Én nem tudom, hogy jó-e ez a sok kitüntetés. Mindenesetre nem adom vissza egyiket sem.

- Nemrégiben ünnepelte 80. születésnapját, de a színháztól nem tud szabadulni. Most is egy olvasópróbára van indulóban.

- Hogyne! Megfogadtam magamban, hogy addig járok a színházba, ameddig csak bírok.
 

Hájas Sándor