Bense Zoltán

Húsvétra hangoló

Messze hagytuk már magunk mögött azt az időt, amikor a nagypéntek úgy telt minden egyes háznál, mintha az ott lakók saját halottukat siratnák: letakarták a tükröket, kioltották a tüzet, nem főztek, nem mostak, csönd borult a házra. Akkoriban mindennek meg volt a rendelt ideje.

Manapság azonban a hétfői vendégvárás is sokaknak terhes, és a locsolkodás ősi rítusát inkább egy családi kirándulásra cserélik fel. Akik így döntenek, talán végig sem gondolják, hogy ezzel – mint a természet újjászületésének megünneplése – nem is kerülnek olyan messze az ősi hagyományok tartalmától. 

Az ember évezredek óta ragaszkodik bizonyos szertartásokhoz. Ezek periodikus ismétlődésükkel biztonságot adnak számára, mérföldkövet jelentenek a hétköznapok sorában. Az együtt megélt ünnep ugyanakkor a kisebb és nagyobb közösségek „újratölthető” élményforrása is, s mint ilyen, a legfőbb összetartó erők egyike. Mert a közös ünneplés az összetartozás és a megújulás élménye.

A hagyományos tavaszi ünnepkört az újjászületés eufórikus öröme hatja át. Ezt azonban meg kell, hogy előzze egyfajta tisztulás. Azt ugyanis jól tudták a régiségben, hogy az idejétmúlt meghaladása nélkül nincs feltámadás. Húshagyó kedden, a farsang utolsó napján még a mulatozásnak és bőséges lakomának jutott a főszerep. Ekkor lehetett utoljára húst enni húsvét előtt. A következő nap már hamvazószerda, a 40 napos böjt kezdete. Az őskeresztények ilyenkor vezeklésként hamuval szórták be a fejüket, majd a XII. századtól általános egyházi szertartássá vált a hamvazkodás. A templomban azt a hamut szokás erre a célra használni, amely az előző évi szentelt barka elégetésével keletkezett. A pap az eléje járuló hívek homlokát megjelölve azt mondja: "Emlékezzél meg ember, hogy porból lettél és porrá leszel"

A húsvétot megelőző hét, a nagyhét, a negyven napos böjt záró időszaka. S mint ilyen, a megtisztulás, tisztálkodás mágikus ideje.  Nem is olyan régen testi, lelki és szellemi szinten egyaránt megélték ezt a csodálatos, felszabadító hagyományt az emberek. Miközben a böjt a belső megtisztulásról gondoskodott, az asszonyok munkája nyomán ez a közvetlen környezetben is megnyilvánult. Ilyenkor meszeltek, mostak és takarítottak, a padlástól a pincéig.

Maga a tisztálkodás a nagypénteki, de még a nagyszombati és húsvéti szokások között is megjelent. Krisztus föltámadásának ünnepén szokásban volt a rituális célú fürdőzés, ami általában az adott település folyójánál történt, és a külső-belső megtisztulást szolgálta.

Mindehhez az átlagos városlakót ma már nem fűzi megélt élmény, így aztán továbbadni sem tudja utódainak az ünnep igazi tartalmát. Szerencsések azok a gyerekek, akiket szoros kapcsolat fűz nagyszüleikhez, és így élő, érzelmekben gazdag élményekhez juthatnak az ünnepek – közöttük a húsvét – valós tartalmáról.

Ahogy Márai Sándor írja Füveskönyvében: „Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.

S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.”

T. T.

Csillagokkal álmodnak

Pásztor Anna és Pásztor Sámuel, tanyasi gyerekek a reflektorfényben

Kő kövön nem marad, ha az „őrült” nővér és vagány öccse a színpadra lép zenekarával. Az eszement show közben néha nehéz elképzelni, hogy ők is voltak gyerekek, méghozzá nem is akármilyenek és nem is akárhol. Pásztor Anna énekesnő és Pásztor Sámuel énekes-gitáros, a méltán híres Anna and the Barbies zenekar alapító testvérpárja egy csongrádi úti tanyán töltötte gyermekkorát. Erről az inspiráló időszakról és városunkhoz kötődő élményeikről kérdeztem őket a kiskunfélegyházi koncert előtt.Kő kövön nem marad, ha az „őrült” nővér és vagány öccse a színpadra lép zenekarával. Az eszement show közben néha nehéz elképzelni, hogy ők is voltak gyerekek, méghozzá nem is akármilyenek és nem is akárhol. Pásztor Anna énekesnő és Pásztor Sámuel énekes-gitáros, a méltán híres Anna and the Barbies zenekar alapító testvérpárja egy csongrádi úti tanyán töltötte gyermekkorát. Erről az inspiráló időszakról és városunkhoz kötődő élményeikről kérdeztem őket a kiskunfélegyházi koncert előtt.

Öröm volt hallani, ahogy a kölyök kor kedves emlékei előtörtek Simiből és Annából, aki éppen szokásosan extrém színpadi megjelenésén ügyködött a Rocktár öltözőjében. Anna harmadikos korában, 1981-ben került le a Pásztor család Budapestről a tanyára. Anyuka magyar-rajz szakos tanárnőként, apuka pedig mozigépészként dolgozott Kiskunfélegyházán. A Darvas József általános iskolában töltött egy évből Anna legkedvesebb emléke a szertorna volt, amelyet habitusát ismerve korát meghazudtoló profizmussal űzhetett. Simit elsősként inkább az „építőipar” gyengeségei nyűgözték le, amikor a készülő lakótelep szigetelőlapjait fel-fel kapta a szél és nagy koppanással repítette az osztályterem ablakának. A legnagyobb élmények persze a tanyán és a gátéri iskolában érték a született nagyvárosi gyerekeket. A végtelennek tűnő pusztai tér és idő, a fűben lapuló fácánok, a tónak hitt kacsaúsztató, a háziállatok, a rekettyés, a forró homokút és a planetáriumot meghazudtoló nyári égbolt melankóliája ma is visszaköszön a testvérpár „Csillagokkal álmodunk” című dalában. A faluban várta őket a kocsma a világ legfinomabb lángosával, a háziasan ízletes menza, a focipálya, az ostorcsattogtatás, az izgalmas vasgyűjtések, az iskolai színjátszó verseny és természetesen Bense Zoli bácsi, a legvagányabb, sajátos humorú fiatal földrajztanár filmbe illő napszemüvegében.

Az élet később tovább sodorta őket, de a Rocktárnak köszönhetően néhány évtized múlva ismét benéztek Félegyházára, ahol komoly rajongótáboruk alakult ki. Két éve, a visszatérésük alkalmával nem győzték mutogatni zenésztársaiknak gyermekkoruk kedves helyszíneit, a semmit sem változott vasútállomást, a Kresz parkot, a teknősös szökőkút helyét és a csoda világot rejtő kis trafikot. A Rocktár miliője misztikumot tartogatott számukra múltjuk és jelenük érdekes vegyületével. „A retro berendezési tárgyak hatására feltörő kisdobos és úttörő élményeket, a kemencei táborok és a pedagógus ünnepségek kedves emlékeit máig újra és újra érezzük minden belépéskor. A Rocktár kialakítása és hozzáállása, valamint a helyi közönség mérhetetlen lelkesedése viszont versenybe szállhat az ország bármely híres koncerthelyszínével”.

A Pásztor testvérek múltjának és jelenének erős kontrasztja hűen tükrözi, hogy az inspirációk megélése egyáltalán nem sematikus, hanem szubjektív folyamat. Válhat csupa szív tanyasi gyerekekből extrém rocksztár és ugyanígy lehet belvárosi vásott kölykökből jó gazda a pusztán. A gyermekkor ízei és helyszínei viszont törvényszerűen végigkísérik életüket.

Ónodi Árpád

Fotó:

A Pásztor testvérek akkor és most

Fotó:Bense Zoltán (archív)

Marci betyár

Ebben a történetben azt mesélem el, hogyan lettem a Börzsöny félelmetes betyárja.

A pandúrok évtizedek óta zaklatták falunkat, és a családomat is. Kegyetlenkedéseikkel állandó rettegésben tartották az ártalmatlan embereket, nem kíméltek senkit. Apám haláláért is ők a felelősek. Így elhatároztam, hogy betyár leszek és megbosszulom, amit tettek.

Már híres betyár voltam, mikor Bugacon a vásárban elkaptak, és a király színe elé állítottak. A perzekutorok rám fogták, hogy elloptam az ispán pénzét. Ki akartak végezni, de nem hagytam magam, este kijátszva az őrséget, megszöktem. Felugrottam egy észak felé tartó szekérre. Egyenesen a Börzsöny hegyei közé akartam szökni.

            Felkerestem az eldugott Bernece nevű falut, ahol Sisa Pista betyártársam lakott. Megvendégelt palócházában, megkínált ízletes hegyi borából, majd elvezetett a hegyoldalon lévő szőlőbirtokára. Sétáltunk, beszélgettünk a falusi utcákon, lekanyarodtunk egy poros földútra. Egy idős asszony bicegett el mellettünk. Megszólított: „ Jajj, Isten áldja magukat Pista! Hallotta, hogy a szomszéd faluban járnak a pandúrok? Valami szökött rabot keresnek, délutánra ideérnek! „

            Pista megragadott, szaladtam mellette a lejtős utcákon. Maga után vonszolt a bernecei Nagyvölgybe, és azt mondta, hogy ott el tudunk rejtőzni egy barlangban. Tavasz volt, minden zöld színben pompázott. A verőfényes napsütésben bekanyarodtunk a völgybe. A pincesornál lassítottunk. A Nagyvölgyben már nem kellett szaladni, mert itt már nehezebben értek utol, mivel nem ismerték a járást. Úgyis a falut nézik először. Egyre mélyebbre mentünk. Pihentünk egy fél órát, mikor távoli puska durrant. Egyből észbe kaptunk, és futni kezdtünk. Megállás nélkül rohantunk a fák alatt. A hűvös rengetegből kiérve egy fényes tisztásra értünk. A mezőn egy nagy kalapos méhész állt. Megint lőttek. A túlsó kanyarban feltűnt pár pandúr. Üvöltötték:

-         Ott vannak a betyárok, utánuk! Lőjetek! –Majd hirtelen golyózáport kaptunk. Majdnem elkapott az egyik golyó. Elvágtáztunk a méhészhez. Kedvesen felajánlotta, hogy van a számunkra egy-két üres faládája, amibe elbújhatunk. Kinyitotta a tetejét, és beleugrottunk. Pont akkor csapódott be az ajtaja, mikor a tisztásra értek üldözőink. Idejöttek a ládákhoz teljes fegyverzetben. Nagyon izgultam. A pandúrok elkezdték faggatni a méhészt, látott-e kettő menekülő embert. A jólelkű méhész védett minket, de mikor a pandúrok megfenyegették, elmondta, hogy a hetedik és a nyolcadik ládába rejtett minket.

– Felnyitni! - Pár perc múlva kétségbe esetten jöttek vissza.

–Váci Pandúr zászlóalj vezérének jelentem, hogy üresek a dobozok.

–Üresek, de hát akkor hol vannak? - ekkor már rég a sűrű zöld bozótban voltunk, egy ösvényen, mely tovább visz a völgyben. Ide jutottunk, hiszen a méhész nem árult el bennünket, rossz kaptárt mondott a pandúroknak. Ezután kúsztunk el a fűben. A távolból még egy-kettő kurjantást lehetett hallani.

–Biztos nem ebben a ládában vannak! Felnyitni a többit is!.....Jajj, méhek csipkednek. Az összes pandúrt csipkedik ezek a dögök! Szaladjunk vissza a faluba!

Mi egyre sűrűbb erdőben jártunk. Késő délután volt, mikor megálltunk.

     –Ez az a hely! - Én nem láttam semmilyen völgyet, amerre mutatott, csak rengeteg sűrű bükkfacserjét. A betyár a fák felé indult, én utána. Beugrottunk a bozótba. Egy szűk csapást vettem észre. Baktattunk a meredek csapáson felfelé. Átértünk a hegy túloldalára. Benéztem a völgybe, és gyönyörű víz vájta páfrányos és indás szurdokot láttam. A sziklaleválásokon kapaszkodva lemásztunk. Látszódottak az üledék lerakódások. Összeszűkült a sziklasor, átcsúsztunk a repedésen. A zöld indáknál felkúsztunk a kőfalon. Óriási mészfal állta utunkat. Nagy árnyék vetődött rá, hiszen ez egy nagyon mély szurdok, amely rendkívül eldugott a külvilágtól. Itt lehetetlen megtalálni minket. Gondoltam, kereshetnek a pandúrok a Nagyvölgyben, sosem fognak megtalálni. A sziklafal közepén volt egy szűk nyílás. Megérkeztünk. Fölkúsztunk a puha kőzetű sárga falon, majd becsúsztunk a mélybe. Egy nagy térbe estünk be. Elővett Pista egy petróleum lámpát. Teljesen száraz volt ez a szoba méretű üreg. A sarok ki volt bélelve szalmával. A sütőhelynél meggyújtottuk a tüzet. Betyártársam egy öntött vaslábasban készítette a vacsorát. Egy jó bor után elaludtunk.

Talán egy hétig maradtunk a szurdokban, terveket szövögettünk a jövőről, de leginkább az foglalkoztatott mindkettőnket, hogyan moshatnánk le magunkról a gyalázatos rágalmakat. Egyik reggel láttuk, hogy csendes a völgy, így kimentünk a méhész tisztására, és megköszöntük neki a segítséget. Két nap múlva a pandúrok lármája csapta föl a völgyet.

Úgy döntöttünk, még maradunk rejtekhelyünkön. Pár nap elteltével már nem adtak hírt magukról, ezért ki mertünk lopakodni a Nagyvölgybe. A réten már nem volt ott a méhész, és nem láttunk senkit. Alaposan szétnéztünk. Elvittünk egy kosárban pár bödön mézet, majd kifizetjük később barátunknak. A szemlélés közben nem számítottunk arra, hogy esetleg egy pandúrcsapat bújt meg a rét melletti erdőben. Nem lőttek ránk, mert tudni akarták, hogy hol bújunk meg. Gyanútlanul mentünk vissza a bozótba. Egyszer-kétszer megreccsent egy ág a távolban, és szelíd csörtögés hangja hallatszott. Gondoltuk, egy rókacsalád lehet. Másnap reggel, ahogyan kinéztem az üregből, kellemetlen csalódás ért. A fal előtt egy csapat felfegyverzett perzekutor állott. Megkötözve vittek minket a balassagyarmati zárdába. Pista sötétedésig mesélte a menekülési terveket. Neki nagy tehetsége volt ehhez. Este meg is szöktünk a gyarmati tömlöcből. Bementünk egy csárdába vacsorázni, majd elindultunk az országút felé. Hajnalban elbúcsúztunk egymástól, ő Bernece irányába indult, én pedig kis várakozás után felkéredzkedtem egy arra jövő szekérre, mely a Zempléni-hegység felé tartott.      

Az út hosszú és unalmas volt. Másnap estére érkeztem Füzérre. Elállt a szavam, mikor felnéztem erre a gyönyörű várra. Azért választottam menedékül ezt a helyet, mert a börtönben hallottam, hogy sok pincéje és alagútja van, amelyben el lehet bújni. Meg teli van borral. A szép környezetben a hegyi kavicsos úton haladtam felfelé, míg a várhoz nem értem. Odafelé benyitottam egy pince, fából készült ajtaján. Megkóstoltam a tölgyfa hordós hegyi vörösbort, majd tovább mentem egy kis alagúton. Benyitottam egy helyiségbe. Találtam ott pár pandúr holmit: ruhákat és fegyvereket, majd megláttam, hogy a szoba belsejében temérdek sok arany csillog. Egyből tudtam, hogy a pandúrok lopták el az ispán pénzét, amit rám fogtak. Ide, ebbe a pincébe rejtették el a kincset. Siettem Budára, a király elé, hogy leleplezzem őket.

        A király seregével indult Füzér várába, hogy meggyőződjön a bűntényről. A pandúrokat tömlöcbe záratta, engem gazdagon megjutalmazott.  Szabadságomat visszanyerve felkerestem  Bernecén Sisa Pistát és a méhészt, akik segítségemre voltak. Megosztottam velük pénzemet, és egy börzsönyi erdészházban éltem tovább életemet.

                                                                                   Írta, rajzolta: Bense Marcell

Kiskunfélegyháza,2014-01-23

Boldog karácsonyi ünnepeket és sikeres új évet