A csúcsokat nem csak megmászni kell;
meg kell tanulni körülnézni, ha felértél...
Legújabb cikkek
Hegymászó szervezetek
Elhunyt Kóti Árpád, a nemzet színésze
Életének 81. évében vasárnap hajnalban elhunyt Kóti Árpád, a nemzet színésze, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes művész - közölte az MTI-vel a debreceni Csokonai Nemzeti Színház.
A Nemzet Színészére egy tavaly decemberi interjúval emlékezünk.
A Nemzet Színésze - aki 2014 november 15-én lett 80 éves - debreceni otthonában fogadta a köszöntést tavaly december 29-én. Csányi József egy "Félegyháza anno"… kötettel, és Rátkai Zsuzsanna - a Holló László Képzőművészkör alkotójának - festményével ajándékozta meg a művészt. A sajtó munkatársai Illésy István tanár úr 90. születésnapján készült felvétellel és a Selb-borászat vörösborával kedveskedtek.
A találkozás során elsőként Kiskunfélegyházára kerüléséről, az itteni élményeiről beszélgettünk Kóti Árpáddal.
- Bucsán, egy Karcag közeli, Békés megyei községben születtem 1934-ben. Azt, hogy miért akartam testnevelő tanár lenni, arról fogalmam sincs. Az én iskolámban még tornatermünk sem volt. A tornaórák abból álltak, hogy a testnevelő tanárunknak volt egy nagy kertje, azt ősszel felástuk, tavasszal bevetettük krumplival, babbal, meg mindennel, ami kell egy háztartáshoz, majd kapáltuk és begyűjtöttük, amikor kellett. Ez volt a tornaóránk. Hogy ezek után mi juthatott eszembe, hogy tornatanárnak jelentkezzek, azt máig nem tudom. Mindenesetre 1950-ben beadtam a jelentkezésemet, és jött is az értesítés egy május végi napon, hogy vasárnap délelőtt 10 órakor Félegyházán kell lennem a felvételin. Azt sem tudtuk odahaza, hogy merre van Kiskunfélegyháza. Mindenesetre kiderítettük. Kaptam húsz forintot az utazásra, édesanyám csomagolt az útra két szelet zsíros kenyeret, én pedig beszaladtam Karcagra a vasútállomásra. A pénztárnál azonban kiderült, hogy a pénzem nem lesz elég Kiskunfélegyházáig. Akkor azt kértem, hogy addig szóljon a jegyem, amennyire elegendő a húsz forint. Tiszakécskéig jutottam. Leszállva a vonatról, futva indultam tovább, bízva abban, hogy még időben megérkezem. Persze ez nem jött össze. Amikor beértem a Tanítóképző udvarába, már vége volt a felvételinek. Ekkor elkezdtem bőgni, hogy hiába tettem meg futva a közel negyven kilométert. Miközben hangosan zokogtam, a platánfa alól egy öblös hang szólított meg. Mi van fiam, miért jöttél – kérdezte. Elmondtam a történetet, mire ő csak annyit mondott: várj egy kicsit, és bement az irodába. (Mint később megtudtam, felhívta a kécskei állomást és megtudakolta, hogy valóban láttak-e ott engem.) Visszajött és csak annyit mondott, fel vagy véve. Ő volt Tulit Péter bácsi. Az a tanár, akit később is nagyon szerettem, és úgy gondolom, ő is engem. Így kezdődött az én keserves, mégis gyönyörű négy évem, amit soha nem tudok – nem is akarok – kitörölni az emlékezetemből.
- És hogyan folytatódott?
- Mi ott mindent megtanultunk. Nagyszerű tanárainknak köszönhetően Emberek lettünk. Egyik legkiválóbb tanárunk Illésy Pista bácsi volt, aki mindent tudott a világ- és magyar irodalomból. Nagyon szeretett engem, pedig nem voltam se jó tanuló, se jó sportoló. Olyan erős közepes volt a tanulmányi eredményem. Az egészről nem tudok mást mondani: mindent neki köszönhetek. Pláne azt, hogy színész lettem. Rábeszélt erre, amikor azt mondta, hogy „te olyan gyönyörűen mondod a verset, hogy neked színésznek kell lenned”. Hiába mondtam én, hogy azt sem tudom mi az a színész, de ő csak biztatott. Az persze hozzátartozik, hogy azt a két verset, amit tudtam, többször elmondtam iskolai-, városi- és megyei versenyeken, és nyertem.
- És a biztatásra jött a színművészeti.
- Igen. A színművészeti iskolában Básti Lajos volt a felvételiztető tanárom. A Szülőföldemen című verset adtam elő. Nem jutottam a végére, mert közbeszólt: „ne is mondd végig, gyönyörű ez” – és felvett.
- De nem csak a színművészetire jelentkezett és nyert felvételit.
- Valóban. Azért akartam mindenáron főiskolára vagy egyetemre menni, hogy megússzam a katonaságot. Ezért három helyre is beadtam a jelentkezésemet. Felvettek a soproni erdőmérnöki karra és a testnevelési főiskolára is, de természetesen a színművészetit választottam. Hozzá tartozik a történethez, hogy én paraszt származású voltam, és akkor ez előnyt jelentett. Én soha nem kerülhettem volna el Bucsáról akárhová. Ezt mindig elmondom, mert tény. És én nem tudok hazudni.
- A szakma és a kritika azt mondja Kóti Árpádról, hogy az egyik legszebb hangú és legtermészetesebb magyar színész.
- A természetesség a falumból jött velem, a génjeimnek köszönhetem. Hiába mondom, nem hiszik el, hogy ezt a szakmát nem lehet megtanulni. Egy darabig lehet, de az úgy is marad. Van ennél kegyetlenebb hivatás? Én nem ismerek. Ki kell menni a színpadra és őszintének kell lenni, meg jónak.
- Többször is hívták a fővárosba játszani, de mindig Debrecenben maradt. Miért?
- Ennek oka, hogy én Pestet nem szeretem, semmi több. Minden a fővárosban van, és aki ott él fölvág. Pedig nincs mire fölvágni, mert Budapest lakosságának 80-90 százaléka vidékről érkezett. Ezt mindenki tudja. Ennek tükrében, hogy lehet elnyomni egy ilyen várost, mint Debrecen? Debrecen nekem a mindenem. Azért, mert gyerekkoromban olvastam Mikszáth Kálmán „A két koldusdiák” című regényét. Ez ebben a városban játszódik, és én akkor, 10 éves koromban beleszerettem. Eldöntöttem, ha lehet választani, akkor én itt fogok élni. Ez bejött. Hívtak engem a Nemzetibe, Kazimír Károly a Thália Színházba is, de nem! Soha nem mentem sehova. Ha én utazom Pestre, már Hajdúszoboszlónál rám jön a honvágy, fordulnék vissza.
- Térjünk vissza egy kicsit a színművészetihez. Úgy hírlik, hogy nem volt zökkenőmentes a diploma átvétele.
- Erről nem nagyon szívesen beszélek. Egyszerűen belekeveredtem egy politikai galibába.
- Mégis, mondana erről valamit?
- Hát jó. Úgy történt, hogy hárman kimentünk a testnevelési főiskolára előadást tartani és meglátogattuk a barátainkat. Fele tanítóképzős osztálytársam tanult akkor ott. Előadás után maradtunk és jól berúgtunk. Hajnaltájt mondtam a barátaimnak, hogy most már menjünk haza, mert délelőtt próba, este előadás vár ránk. Elindultunk a diákszállóra, közben én belepisiltem a Dunába. (Nem tudom mi ebben a baj.) Egyszer csak megszólalt két férfi és azt mondták: „ezek voltak az 56-os huligánok”! Úgy berágtam erre, hogy elküldtem őket „mindenhová”. Nem volt verekedés, de veszekedés azért igen. Aztán beszálltunk egy taxiba, hogy hazamenjünk. Nem sokkal később megállítottak bennünket a rendőrök azzal, hogy azonnal bevisznek bennünket az őrsre. Át kellet szállni a rendőrautóba , és össze- vissza vertek bennünket. Még józanul sem, de részegen különösen nem tudja elviselni az ilyet az ember. Csíptem, rúgtam, haraptam, vágtam. Bevittek bennünket a Vadász utcába, és ott is piszokul elvertek, majd külön-külön bedobtak bennünket egy kóterbe. Akkor állítólag én mondtam egy olyat (én nem emlékszem rá), hogy „Kádár-huszárok lógni fogtok még”. Ez 1958 márciusában volt. Hát nem erről szólt akkor a politika! Aztán jöttek, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, mert a két barátom már megtette. Én nem írtam alá. A társaimat elengedték, én maradtam. Már harmadik napja ültem, amikor bejött értem Major Tamás és Gellért Endre. Ezt nagyon köszönöm nekik, hogy kimentettek, mert ha ezt, akkor komolyan veszik, engem fel is akaszthattak volna. Így megúsztam. De azt nem, hogy a színművészetiről a diploma átvétele előtt kirúgjanak. Négy évig voltam szilenciumon. Azért valahogy sikerült Békéscsabára szerződnöm, de megérkezésemtől kezdve figyeltek. Minden második héten jelentkezni kellett a rendőrségen. Ebből azért kimásztam valahogy. A történethez tudni kell, hogy apám hű kommunista, illetve nem is kommunista, hanem Parasztpárti volt. Két év elteltével valakiknek eszébe jutott, hogy meg kellene már nézni, hogy ennek a Kótinak kik is a szülei. Elmentek Bucsára egy nagy fekete kocsival és megálltak a házunk előtt. Ki akartak szállni, amikor meglátták, hogy az eperfa alatt ül az apám Veres Péterrel és Szabó Pállal. Nem szálltak ki, visszahajtottak Pestre. De engem már másnap hívtak telefonon, hogy azonnal menjek a minisztériumba. Bementem. Meglepetésemre elnézést kértek tőlem. Kérdeztem, hogy ezt miért teszik? Azért, mert megtudtuk, hogy kik az ön szülei – válaszolták. Ezért? Ezért kár volt felhívni. A szüleimet ismerem – mondtam, és rájuk vágtam az ajtót.
- Túl a nehézségeken, egy nagy ívű pálya vette kezdetét. Színészi munkáját a Nemzet Színésze cím elnyerése előtt 12 kitüntetéssel ismerték el, köztük a Kossuth-díjjal.
- Én erre a pályára nem azért jöttem, hogy díjakat kapjak. Azért jöttem, mert színész akartam lenni. Én nem tudom, hogy jó-e ez a sok kitüntetés. Mindenesetre nem adom vissza egyiket sem.
- Nemrégiben ünnepelte 80. születésnapját, de a színháztól nem tud szabadulni. Most is egy olvasópróbára van indulóban.
- Hogyne! Megfogadtam magamban, hogy addig járok a színházba, ameddig csak bírok.
Hájas Sándor
Forrás: felegyhazikozlny.eu
Hol szoknya, hol nadrág
| Cselszövény vígjáték az évad utolsó premierje a kecskeméti Ruszt József Stúdiószínházban. A Hol szoknya, hol nadrágot tegnap mutatták be.
A korábbi fordításban A zöldnadrágos lovag címen ismert művet Tirso de Molina írta. A spanyol barokk drámaíró nevéhez fűződik Don Juan történetének első irodalmi értékű feldolgozása. A Hol szoknya, hol nadrág ennek a paródiája, női főszereplővel. A szerelmesét visszaszerezni akaró, s ezért hol férfiként, hol hajadonként mutatkozó Don Juana olyan fondorlatos cselsorozatot sző céljai eléréséhez, melyet követni is művészet.
A mai korba átültetett történet lényegében arról szól, hogy mit meg nem tesz egy férfi vagy egy nő a másikért – vagy akár mind a kettő –, valamint szerelmes tetteik kudarcáról vagy sikeréről. Ez egy olyan téma, ami mindenkit foglalkoztat, mindenkinek van róla véleménye – mondta el lapunknak Réczei Tamás, a darab rendezője.
A szerzőt elsősorban az érdekelte, hogy ha a nemet váltott Don Juana visszalép Don Juanba, akkor végig tudja-e vinni az eredeti történetet, azaz, egy nő végig tudja-e csinálni, mindazt, amit egy férfi – tette hozzá a rendező.
A főszereplő elég keserűen jut el a céljáig, így nem is vígjáték, inkább tragikomédia jelenik meg a színpadon. Don Juaná-t Decsi Edit alakítja, aki hol nőként, hol férfiként lép színre. A főszerep nem kis logisztikát igényel, mivel a színésznő többször is jelmezt-, illetve frizurát vált a darab folyamán.
A zöldnadrágos lovag ősbemutatója a Nemzeti Színházban volt, az 1943/44-es évadban. A színészek akkor lovagkori, barokk jelmezekben játszottak.
Miért érdekes napjainkban egy szerzetesként élt spanyol drámaíró lovagkori darabja? – kérdeztük Réczei Tamás rendezőt, a kecskeméti Katona József Színház művészeti vezetőjét.
– Amikor ez a vígjátéka született, Tirso de Molina már nem volt szerzetes. Az viszont mindenképp érdekes, hogy az, aki a szerzetesi rendek erkölcseit tanítja, később elsőként írja meg Don Juan történetét. Az ő művéből született aztán megannyi átirat. Valószínű, hogy a démoniság és az Istennel való viszony foglalkoztatta Molinát, mivel Don Juan egy emberisten, aki mindent megengedhet magának, és mégis sikere van. A Hol szoknya, hol nadrág valójában a Don Juan történet paródiája. A szerzője arra a következtetésre jut, hogy a bármit elérő démoni erő az férfierő, amit egy nő csak utánozni képes.
– Mit tud Don Juan, amit egyszerű halandó nem?
– Érzéki értelemben lehozza az égről a csillagokat, földöntúli hatással bír nőkre és férfiaknak.
– Mitől lesz cselszövény a vígjáték?
– Tele van fordulatokkal és fondorlatokkal. Oly mértékig, hogy ki is hagytunk az eredeti műből. Nem beszélve arról, hogy ha teljes egészében előadnánk, négy órás lenne. Ennél ma már sokkal gyorsabbak vagyunk, a mai néző nem vár ennyit egy becsapás „eredményére”. A barokk kori szereplők még sokkal bőbeszédűbbek. A becsapás utáni becsapás mai szemmel kioltja egymást, míg Molina korának közönsége nem így gondolta, nézte szívesen a következőket is.
– Mire számítson a kecskeméti közönség? – kérdeztük a rendezőt.
– Természetesen semmi hasonlóra. A barokk ruha a korabeli beszédmódot és mozgásrendszert is megköveteli, ami a szándékunktól eltérő irányba vinné a darabot.
– Ismeri a társulatot. Könnyebb dolga van a szereposztással, mint a vendégrendezőknek?
– Belülről valóban egy fokkal könnyebb, de a visszatérő rendezők már szintén jól tájékozódnak. Ezúttal Decsi Editnek szántam egy sok átöltözéssel járó szerepet, mégpedig úgy, hogy közben nem karaktereket váltogat, hanem egy karaktert alakít, sok átöltözéssel. Molina kiváló színházi érzékkel bírt, így eleve úgy írta a darabot, hogy hagyott időt a női főszereplőnek az átváltozásokra, miközben a cselekmény halad tovább.
Popovics Zsuzsanna
Forrás: baon.hu
Dr. Juhász Árpád fél évszázadon át járta a kalandos Ázsiát
Nincs olyan hely a világon, amit az életvidám Dr. Juhász Árpád ne barangolt volna be, különleges utazásairól már számtalan könyvet és filmet készített. Legújabb művében azonban az elmúlt ötven év kalandjaiból munkásságának legizgalmasabb ázsiai körútját szedte össze. Az ország kedvenc televíziós természettudósa Boszporusztól az indonéz szigetvilágig különböző szerepkörökben utazott: barlangász-csoport vagy hegymászó expedíció tagjaként, kutató geológusként, idegenvezetőként is tevékenykedett, helyenként előadásokat is tartott Magyarországról. Tizenkét epizódból álló Egzotikus Ázsia című filmsorozatát évek óta sugározza a TV2. Éppen ennek sikere ösztönözte, hogy élményeit, benyomásait könyv formájában is megjelentesse.
Dr. Juhász Árpád személyes történetei és saját fotói segítségével kalauzolja az olvasót egy tudós és érdeklődő ember nyitottságával a kontinens sokszínű tájain, Egzotikus Ázsia című könyvében. A műből kiderül, milyen hihetetlenül színes Ázsia természeti környezete, népessége, vallása, kultúrája. Szinte mindegyik országban talált valami különlegeset, és a legmaradandóbb élményeket rögzítette. Nepálban szemtanúja volt annak, hogy a zarándokhelyen miként rendeztek úszóversenyt a makákó majmok a Bagmati folyóban, fejest ugorva a kőpárkányokról. Báli szigetén pedig egy olyan faluban járt, ahol a majomcsaládok együtt élnek az emberekkel, és a növényevő óriás denevérek is háziállatok.
A természettudományos ismeretterjesztés egyik legismertebb hazai képviselője a Jáva szigeten az ázsiai Pompeit tanulmányozhatta, ahol a buddhista domborműveket egy vulkáni kitörés hamuja fedte be védőburokkal. Elemi erővel hatott rá kamaszkorában A dzsungel könyve, de Kipling virtuális helyszínét nem Indiában, hanem Kambodzsában, TaPromban találta meg. Itt látni az őserdő gigászi erejét, miként fonják be az óriás fák gyökerei a romokat, mint a Laokoón-szoborcsoportban a kígyó az emberi testeket. Laoszban a hajnali szürkületben szemrevételezte, amint a hívők egy-egy marék rizst adományoztak a buddhista szerzeteseknek. Csónakkal járta be Vietnamban a Mekong-folyó deltáját. Az indiai Sikkimben nagy hatással volt rá, miként lobognak a fagyos szélben az imazászlók, közel 5000 méter magasságban. A mongol pusztában jurta-központokban tartott előadást Magyarországról. Ezekre – mint a westernfilmekben – lóháton érkeztek a pásztorok, akik főként arról érdeklődtek, milyen vadállatok élnek hazánkban, és hogyan vadásznak rájuk. Törökországban gumicsónakkal sodródott egy földalatti folyón, ahol időnként barlangász-társaival csak úgy tudott tovább haladni, ha függőleges kürtőkön felhúzták, és újra a mélybe eresztették a csónakot. Óriási élményként fogta fel, amikor az Arab-tenger partján, éjszakai sötétben leste a partra kivánszorgó tengeri teknősöket, amelyek mély gödröt ástak a homokba, abba rejtve közel száz tojásukat.
Dr. Juhász Árpád geológus létére természetesen főként a Himalája, a Turkesztáni-hegylánc, valamint a Kaukázus magas régióit zárta a szívébe.
– Naplóim, jegyzeteim, filmjeim, fotóim hű dokumentumai lettek utazásaimnak, és óhatatlanul annak is, miként változott a természeti táj ötven esztendő alatt: hogyan ritkult meg, vagy tűnt el teljesen az egykor összefüggő trópusi esőerdő Malajziában, Indonéziában vagy éppen Laoszban, hogyan fogyatkoztak meg a Kaukázus, a Pamír vagy a Himalája gleccserei a felmelegedés következtében. De szemtanúja voltam annak is, miként váltak békés idegenforgalmi úti célok egyik pillanatról a másikra pokoli háborúk színterévé, gondoljunk most éppen Szíriára. Könyvem egyféle útinapló, a számomra és remélhetően az olvasók számára is legérdekesebb ázsiai utazásaimat kötöttem csokorba, a képek alatt zárójelben azt is megjelölve, hogy azok melyik évben készültek. Kalandozom térben és időben, a Boszporusztól az Indonéz-szigetvilágig, 1963 és 2013 között – írta mindenki Árpi Bácsija az Egzotikus Ázsia című kalandos mű elejére.
Forrás: http://sportmenu.net
Sárréti Anita
Egy csésze kávé: A Kék bolygó vándora, Dr. Juhász Árpád
Hosszú út áll már a következő riportalanyom mögött, aki, akár hiszik, akár nem, 71 évesen vágott neki a Himalájának. De élete során több mint 100 országban megfordult már, felsorolni is lehetetlen, hol s merrefelé vitte már az útja. Dr. Juhász Árpád geológust a tévénézők jól ismerik, ahogy az olvasók is, hiszen 25 könyve jelent meg eddig. A Magyar Tudományos Akadémia Ismeretterjesztési Bizottságának tagja, az UNICEF klímanagykövete, a magyarországi természettudományos ismeretterjesztés egyik legnagyobb alakja, az ENSZ környezetvédelmi magyarországi nagykövete. Számos díjjal ismerték el munkáját (pl. 1989 SZOT-díj, 2007 Pro Natura-díj), több mint öt évtizedes szakmai munkája során bejárta a Föld szinte valamennyi jelentős gleccserét. Utazásairól készült filmjei ma is rendszeresen láthatók az egyik kereskedelmi televíziós csatorna hétvégi műsorkínálatában.
- Mikor kerítette hatalmába az utazási láz, a kaland-vagy a tudásvágy volt erősebb?
– Gyermek- és kamaszkoromban zárt ország volt hazánk, el sem tudtam képzelni, hogy valaha is átléphessem a határt, és távoli tájakra utazzak. Ezért, amikor 24-25 éves korom körül kezdtek megnyílni a határok, minden lehetőséget kihasználtam az utazásokra, először persze csak a környező „szocialista” országokba, majd Európán kívüli tájakra is eljutva. Mivel szegény voltam, kevés volt a pénzem, sátorban aludtam, kalandokkal volt teli minden utazásom.
- Egy kalandvágyó ismerősöm szerint minden utazás ezernyi csodát és kihívást rejt, számtalan kalandot. Gondolom, önnek is nagyon sok kalandban volt része az elmúlt évek során.
– Maga a természet is sokféle veszélyt rejt, léptem én már rá zöld mamba nevű, halálos mérgű kígyóra Afrikában, de kerültem indián lázadás kellős közepébe is a perui Andokban, estem jéghasadékba a téli Kaukázusban, és sorolhatnám az egyéb kalandokat.
- Olyan sok sztorit, történetet hallottam önről, mikor például a nagy hegyek között barangolt és farkasszemet nézett a medvékkel, a trópusi tengereken pedig delfinekkel úszott, de motorcsónakkal is menekült támadó víziló elöl.
– Menjünk akkor sorjában. Medvéket főleg a kanadai Parti-hegyláncban sikerült filmeznem, egyiket-másikat közvetlen közelről. Csak egyetlen medve lépett fel támadólag, akkor fel kellett vennem a nyúlcipőt. Delfinekkel nemcsak trópusi vizeken úsztam, hanem Új-Zélandon is, de fókákkal is úsztam a Galápagos-szigeteknél. Egy víziló Afrikában, a Baringo-tavon támadta meg csónakunkat, amelynek motorja nem akart elindulni, mert vízinövények tekeredtek a hajócsavarra.
- Hogyan került annak idején a Delta című tévéműsorba?
– 1960-tól dolgoztam a Magyar Televíziónak, de főállásként csak 1986-ban választottam a televíziózást. A Művelődési Főszerkesztőség helyettes vezetője lettem, egyúttal a Természettudományi Szerkesztőség vezetője is, amely a Deltát készítette. Ennek voltam először csak a „főnöke”, majd megalakítottam a Delta produceri Irodát. Ez volt a televíziós múltam aranykora.
- Utazásai során végigutazta a kék bolygót. Több mint kilencven országban járt, volt alkalma megismerni a benne élő emberek kultúráját, életüket, gasztronómiájukat, az ott élő állatok világát. Fényképezőgépével több ezer színes filmkockát készített, több ezer videokazetta őrzi ezekben az országokban tett utazásainak emlékeit. Ezek a fényképek és filmek egyszer bemutatásra kerülnek majd élménybeszámolóval egybekötött előadás formájában?
– Utazásaimról legalább száz televíziós filmet készítettem, most is 65 filmemet sugározza az egyik kereskedelmi csatorna szombat és vasárnap reggelente. Jelenleg is dolgozom új filmeken, de leterheltségem miatt már ritkán vállalok előadást. Egyébként több mint 90 ezer diafelvételt készítettem, amelyeket unokám segítségével szkennelek be a számítógépbe.
- Van a bolygónak olyan helye, ahol még nem járt?
– Igen, az Antarktisz lemaradt a palettámról, és korom miatt már nincs is reális esély arra, hogy eljussak oda.
- Az Ön egyik osztálytársáról, Csejtey Béláról hegyet neveztek el a Déli sarkon.
– Egykori osztálytársam amerikai geológusként dolgozott az Antarktiszon, eredményesen, ezért neveztek el róla egy addig névtelen pontot.
- A nagyvilágban különböző mentalitású emberekkel találkozott. Hogy fogadták az utazót, legbelsőbb szeretettel, ahol az utolsó falat ételt és a szállást is megosztották az utazóval, vagy voltak ellenséges megnyilvánulások is?
– Engem eddig minden kontinensen szeretettel fogadtak, hegyi pápuák között lakomáztam, mongol pásztorokkal ettem a kecske-faggyút, ittam kumiszt és mongol vodkát, vagy perui piszkót, aludtam jurtában és himalájai hindu zarándokszálláson, a tanzániai feketék Babunak kereszteltek el, ami szuahéli nyelven tiszteletre méltó öreg embert és egyúttal nagypapát jelent.
- A Kék bolygó vándora című kötetében próbálta összefoglalni az utazásait. Gondolom, korántsam fért el benne minden utazása, minden úti élménye. Mikor láthatjuk-hallhatjuk élménybeszámolóját tájainkon?
– Persze, hogy nem fért bele minden a Kék bolygó vándorába. Ezért azóta írtam egy vaskos könyvet Egzotikus Ázsia címen, egy könyvet a globális klímaváltozásról Gleccserek, a Föld hőmérői címmel, és most dolgozom a latin-amerikai élményeimet összefoglaló könyvemen. Felvidéken négy előadást tartottam az utóbbi években, ha meghívnak, igyekszem elmenni.
- Az eddigi utazásai során volt-e olyan ország, ahol esetleg életveszélyes helyzetbe került, s megérintette az elmúlás szele?
– Voltam afrikai börtönben, félelmetes élmény volt. A hegyi indiánok említett lázadásakor is életveszélyben voltunk, könyvet is írtam róla Menekülés Huarazból címen.
- Mit üzen az olvasóknak, melyik az az ország, ahol nincsenek kitéve életveszélyes helyzeteknek, helyette gyönyörű és felejthetetlen élményekben lesz részük?
– Veszély mindenütt lehet, a legbékésebb, legszebb országokban is. De utazni kell, anélkül nem teljes az élet.
Forrás: http://www.gomorilap.sk
Telek Lajos
Fotó: Bense Zoltán, Dr. Juhász Árpád
Amikor még bugyi nélkül táncoltak a magyar lányok
A 20. század harmincas éveitől a II. világháborúig tartott az a mozgalom, ami alatt Paulini Béla vezetésével vidéki csoportok táncoltak Budapesten, Szent István hetében. Ez a mozgalom azonban nem csak a különböző néptáncokat mutatta be a nézőknek. Hatással volt a bugyik elterjedésére is.
A fotót 1938-ban készítette egy belga fotós az egyik Magyar néptáncbemutatón.
A képen látható rimóci Gyöngyösbokréta csoport tagjai nem hordtak bugyit. Akkoriban azonban más falvakban sem viseltek még ilyen alsóneműt a hölgyek. Mikor felléptek, ennek köszönhetően az első öt sorban "minden" látszott. Paulininak a Városi Színház szabályai miatt elő kellett írnia a bugyi viselését néptáncosai számára.
„Az újfajta „fékető” Rimócról emlékeztetnek:
A Városi színház kivilágított színpadán vagyunk. Éppen elrendezem a „karéjt" s kezdjük a próbát. Paulini Béla persze lent gubbaszt a sötét nézőtéren. Ahogy az első táncos jelenetünk véget ér - sarkantyús legényeim ugyancsak megforgatták piroscsizmás párjaikat - a sötét mezőből csak elém világlik Paulini feje. Merthogy én ebből az emberből csak a fejet látom mindig. Azt a különleges fejet, amit egyébként az örökké szájában füstölgő büdös kis pipával együtt meg kellene mintázni egy akkora darab kőből, mint maga a városi színház... (Fele is megfelel. A szerk.) Feljön, laposan mosolyog a bajusz alatt, amint karonfog és félrevon.
— Baj van, — mondja.
— Ugyan mi?
— Muszáj nekik bugyit!!
— ? – ?
— Okvetlenül.
— De otthon sem viselnek effélét. Mondtam, hogy tiszta etnográfiát hozok. S neked ez baj?
— Nem, nem, de hát mikor forognak, tudod... hogy is mondjam... itt az első öt sor ülés kicsit mélyen van, és mi a szigorú etnográfia... és itt-ott majd felnevetnek, nem kedvelném és különösen mélyen van a zenekar...
— Csupa irigység — tréfálkozom. De ö csak előtornász egy gyűrött húsz-pengőst.
—Végy nekik egy-egy bugyit valahol.
Mikor aztán egy közeli áruházban megvásároltam a nyolc darab fényes táncnadrágot, visszamentem s felvittem szépeimet egy öltözőbe. (Hiába itt most én vagyok az édesapjuk is, meg az édesanyjuk is.) Tréfásan közlöm velük, hogy most mindenki kap egy újfajta „fékötőt”. No, van kacagás, mikor ráeszmélnek, hogy micsoda is az az újfajta „fékötő”. Magyarázom aztán nagy szorgosan, hogy miképpen kell a gummiját széjjelhúzni, meg miegymás. Aztán kiosztom. Forgatják, kuncognak, míg végre az egyik huncutszemű piroscsizmás a szemembe hunyorít:
— De igazgató úr, melyik ennek az eleje, meg a hátulja?
Azt a kacagást, csak úgy dűltek egymásra. De aztán csak megtalálták elejét is, hátulját is.
Radványi Lajos, Rimóc”
Forrás: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu, Ritkán látható történelem blog
További cikkeink...
Elérhetőség
Tel.: +36 (20) 332-89-56
e-mail: zbense@gmail.com
nyugszik 20:13-kor.
Holnap
Választókerület
Gondola
Látogatók